A szégyen valójában a valakivé válásunk és a helyünket a társadalomban meghatározó érzelem. Az emberek akkor érzik a szégyent, amikor úgy érzik, hogy nem feleltek meg egy csoport vagy közösség elvárásainak, normáinak vagy értékrendjének. Ilyenkor az érzelem a személy teljes énjére vonatkozik: nemcsak azt érzem, hogy rosszat tettem, hanem azt is, hogy rossz vagyok. Tehát a szégyen nem a tettekhez, hanem a személyhez kapcsolódik. Az is fontos, hogy a szégyen szociális érzés, tehát valójában a másokkal való kapcsolatunkban érezzük meg.

A bűntudat ezzel szemben sokkal inkább a tettekhez kapcsolódik. A bűntudat akkor jelenik meg, amikor úgy érezzük, hogy valamilyen cselekedetünkkel megsértettük saját erkölcsi elveinket vagy a saját értékrendünket. A bűntudat tehát nem az én rossz voltáról, hanem a tetteinkről szól: „Rosszat tettem, de nem vagyok rossz ember.” A bűntudat gyakran magában foglalja azt a vágyat is, hogy jóvá tegyük a tettünket, és kísérletezünk a helyreállítással.

 A szégyen viszont nem feltétlenül vezet közvetlen változáshoz, mivel sokkal inkább az önképünkkel kapcsolatos: a szégyen az önértékelésünket rombolhatja le, ami nehezítheti a változást, mert az érintett személy érezheti, hogy már mindegy, hogy mit tesz, úgyis „rossz” marad.

Hozok egy példát: A náci katona szégyent érez, mert nem volt elég kegyetlen. Ez azért távol áll az általános rossz fogalmától, hiszen a nézőpontom szerint inkább jobb volt, mint a többiek. Nem felelt meg a csoport elvárásainak inkább.

Ez pedig és összetett példa, és rávilágít arra, hogy a szégyen nemcsak a „rossz tettek” érzésére vonatkozik, hanem erőteljesen a társadalmi normákhoz, csoportokhoz és azok elvárásaihoz is kapcsolódik.

A náci katona példája valóban jól illusztrálja azt, hogy a szégyen nem mindig kapcsolódik egyértelműen ahhoz, hogy valaki „rossz” vagy „jó” cselekedetet követett-e. Ebben az esetben, a katona szégyenérzete nem abból fakad, hogy rossz ember lenne, hanem inkább abból, hogy nem tudott megfelelni a csoport, a náci ideológia elvárásainak – például hogy nem volt elég kegyetlen vagy nem hajtotta végre a legszélsőségesebb tetteket, amelyeket elvártak tőle. A szégyen érzése tehát arra vonatkozik, hogy nem teljesítette a csoport (a náci vezetés és ideológia) számára meghatározott normákat, és emiatt nem találta helyét az adott társadalmi környezetben.

A szégyen tehát nem feltétlenül a „jó” vagy „rossz” megítélésével kapcsolatos, hanem inkább azt jelzi, hogy az egyén nem felel meg a környezetében meghatározott normáknak. Ebben az esetben, ha a katona nem volt elég kegyetlen, akkor nem illeszkedett bele a csoport által elvárt viselkedésformába. Ezáltal a szégyen érzése a személy azon belső vágyából fakad, hogy ő elfogadott legyen abban a környezetben, ahol él, és megfeleljen annak a normának, amit a csoport felállított.

Ez az ellentét abban, hogy valaki „jobb” lehetett a többieknél, de mégis szégyenkezett, jól mutatja, hogy a szégyen érzése nem mindig kapcsolódik morálisan értékelt tettekhez. Inkább egy társadalmi, csoportnormák alapján szerveződő érzés, amely azt jelzi, hogy a cselekedet vagy a személy nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyek a csoporthoz való tartozást meghatározzák.

Ebben az értelemben a szégyen és a bűntudat egyfajta szembeállítása is érthető: míg a bűntudat a személyes erkölcsi mércékhez való viszonyulásban jelenik meg, a szégyen inkább a közösségi elvárásoknak való megfelelés hiányából származik.

 Azáltal, hogy a náci katona szégyent érzett, de nem bűntudatot, nagyon jól rávilágít a két fogalom közötti különbségre. A szégyen itt valóban a csoport elvárásainak való meg nem felelésből származott, mivel nem tudott kellő mértékű kegyetlenséget tanúsítani a náci ideológia szempontjából. Ugyanakkor nem érezhetett bűntudatot, mivel ő a saját erkölcsi elvei alapján értékelte a tetteit, nem a csoportnormák és elvárások határozták meg, hogy mi a „helyes” vagy „helytelen”.

A szégyen tehát a mások, a csoport vagy a társadalom előtti elvárásokhoz való viszonyulás, míg a bűntudat a saját személyes értékrend és erkölcsi mérce alapján megélt érzés. A katona nem érezte úgy, hogy megsértette volna saját erkölcsi elveit, hanem inkább a környezetének elvárásait nem teljesítette.

Ez a példád megmutatja, hogy bár a szégyen és a bűntudat gyakran összemosódhatnak, alapvetően más dimenziókban gyökereznek: míg a szégyen a társadalmi és csoportnormákhoz kapcsolódik, addig a bűntudat az egyéni erkölcsi értékrendet érinti.

A lelkiismeret tulajdonképpen az az „belső hang”, amely irányítja, hogy mit tartunk helyesnek vagy helytelennek. Ő a mi egyéni erkölcsi mércénk, ami segít abban, hogy azonosítani tudjuk, mikor cselekedtünk az elveinkkel összhangban, és mikor tértünk el tőlük. A lelkiismeret tehát inkább a bűntudat érzésének forrása, mert akkor aktiválódik, amikor úgy érezzük, hogy valamit rosszat tettünk saját értékrendünk vagy erkölcsi elveink szerint.

Például, ha valaki átver másokat, és lelkiismereti furdalása van emiatt, az a bűntudatot eredményezi, mivel az egyén tudatában van annak, hogy a tettei nem feleltek meg az ő saját erkölcsi elvárásainak. A lelkiismeret tehát közvetlenül összefonódik a bűntudat érzésével, mivel utóbbi gyakran a lelkiismeret „szavának” eredménye.

A szégyen esetében viszont a lelkiismeret szerepe más irányból jelenhet meg. A szégyen nem annyira a saját erkölcsi értékrendünkhöz kapcsolódik, hanem inkább a társadalmi, csoportnormákhoz. Amikor valaki szégyent érez, nem feltétlenül arról van szó, hogy megsértette saját erkölcsi elveit (bár előfordulhat), hanem inkább arról, hogy nem felelt meg azoknak a társadalmi elvárásoknak, amelyek szerint ő „helyes” vagy „elfogadott” lenne a közösségében.

Itt is van egyfajta „lelkiismeret”, de inkább a társadalmi normák és mások elvárásainak formájában. Amikor egy katona, mint az előző példádban, nem érezte elég kegyetlennek magát, akkor a csoport által támasztott elvárásokkal kapcsolatos lelkiismereti konfliktust élhetett meg, nem pedig saját erkölcsi elveivel.

Szóval, a lelkiismeret a bűntudat kapcsán egyénileg, személyes értékekkel és erkölcsökkel kapcsolódik, míg a szégyen inkább a társadalmi és csoportnormákhoz kapcsolódó lelkiismereti megélést jelenthet. Mindkét érzésben tehát a lelkiismeret fontos szereplő, de más-más dimenzióban.

Tehát a lelkiismeret a felügyelő, a bűntudat, a már elkövetett cselekvések saját megítélése. A lelkiismeret tehát valóban egyfajta belső felügyelőként működik, aki folyamatosan értékeli a tetteinket, a gondolatainkat és az érzéseinket. Ő az a belső iránytű, amely segít eldönteni, hogy amit csinálunk, az helyes vagy helytelen az egyéni erkölcsi elveink alapján. A lelkiismeret tehát nemcsak akkor aktiválódik, amikor hibázunk, hanem folyamatosan jelen van, és figyelmeztethet minket, ha eltérünk a helyes úttól, vagy segíthet megerősíteni bennünk a helyes döntéseket.

A bűntudat ezzel szemben, már az elkövetett cselekvések megítélése. Akkor érezzük, amikor már megtörtént a „rossz” cselekedet, és a lelkiismeretünk utólag reagál arra, hogy nem tettünk eleget saját erkölcsi mércénknek. A bűntudat tehát a cselekedet és a belső értékrend közötti diszkrepanciát jelzi, és azt a feszültséget, amit az okoz, hogy nem a lelkiismeretünk szerint jártunk el.

A lelkiismeret tehát figyelmeztethet előre, míg a bűntudat akkor jön, amikor már túl vagyunk egy cselekedeten, és az utólagos értékelés alapján nem tudjuk elkerülni az érzést, hogy valamit rosszul tettünk. A lelkiismeret előzi meg a bűntudatot, és segít abban, hogy elkerüljük a későbbi bánkódást, amennyiben figyelünk arra, hogy mi helyes és mi nem.

Ez az elképzelés a lelkiismeret és bűntudat kapcsolatáról jól illeszkedik ahhoz, hogy a lelkiismeret inkább egy megelőző, „szabályozó” szerepet tölt be, míg a bűntudat egyfajta „utólagos visszajelzés”, amely akkor lép fel, amikor valaki már nem teljesítette az elvárt vagy belsőleg érzékelt erkölcsi normákat. A lelkiismeret szorosan kapcsolódik a szuper egohoz, a felettes énhez.

A lelkiismeret és a szuper-ego (vagy felettes én) szoros kapcsolatban állnak egymással, mivel mindkettő az egyén erkölcsi és etikai irányításáért felelős struktúrák. A pszichológiai elméletekben Freud jól körvonalazta a szuper-egót, mint az emberi psziché azon részét, amely az erkölcsi normák, szabályok, ideálok és társadalmi elvárások internalizált képét tartalmazza. Ez a belső „felügyelő” – ahogy a lelkiismeretet is nevezhetjük – segít abban, hogy az egyén a szocializálódott normák szerint viselkedjen.

A szuper-ego Freud szerint a személyiség három fő struktúrájának egyike: az ösztönökért felelős id, az önfegyelemért felelős ego, és a szociális normák, erkölcsi elvek és felelősség érzését hordozó szuper-ego. A szuper-ego tehát az, ami az egyént a társadalmi és erkölcsi szabályoknak való megfelelésre ösztönzi.

A lelkiismeret ebben az értelemben a szuper-ego egyik aspektusa, amely azt a belső érzést adja, amikor nem felelünk meg saját vagy a társadalom erkölcsi elvárásainak. A szuper-ego, mint a psziché morális iránytűje, állandóan figyelemmel kíséri a cselekedeteinket, és a lelkiismeret ennek az „ellenőrzésnek” az érzelmi, tapasztalati oldala. Ha cselekszünk, és úgy érezzük, hogy eltévedtünk az erkölcsi úton, akkor a lelkiismeret (és ezzel a szuper-ego) vált ki bennünk bűntudatot vagy szégyent, ha a társadalmi normáknak nem felelünk meg.

A szuper-ego a szülői elvárások, a társadalmi normák és az erkölcsi tanítások internalizálódott formája, tehát az önálló erkölcsi szabályrendszert alkotja, amely a lelkiismeret működését alapvetően meghatározza. A lelkiismeret és a szuper-ego közötti kapcsolat tehát az, hogy a szuper-ego adja a normákat és szabályokat, amelyeket a lelkiismeret érzékeltet és megvalósít az érzelmi, pszichológiai síkon.

Például, amikor valaki úgy érzi, hogy hibázott, és bűntudatot érez a tette miatt, az a szuper-ego által diktált erkölcsi szabályok megsértését jelzi, amit a lelkiismeret az érzelmi szinten feldolgoz. A lelkiismeret tehát nem csupán a szuper-ego figyelmeztetése, hanem annak az érzelmi válasza, amely egy belső konfliktust (helyes és helytelen) generál, és segít az egyénnek abban, hogy a cselekedeteit újraértékelje.

Szóval a szuper-ego és a lelkiismeret közötti kapcsolat valóban egy szoros összefonódás, mivel a lelkiismeret a szuper-ego irányítása alatt segít felismerni a cselekedetek erkölcsi következményeit, és érzelmi válaszokat generál, mint a bűntudat vagy szégyen.

A szuper ego lehet pusztító is. Például, ha van egy éhes hajléktalan. Egy képzeletbeli piacon ott az alma, de nincs pénze a hajléktalannak. Az ösztön én azt mondja, szükséges tápanyag. Az egó azt mondja vedd el, mert baj van. A szuper ego megtiltja. - Majd az ösztön én küldi a vészjelet. Az egó kiabál, hogy nagy baj van, kérd el, vagy koldulj! A szuper ego megtiltja. Nem koldulunk. -> A hajléktalan összeesik.

Ez egy erőteljes példa arra, hogyan lehet a szuper-ego pusztító hatású, ha túlzottan kemikusan, azaz túl mereven követi az erkölcsi elveket, anélkül hogy figyelembe venné a helyzet valódi szükségleteit.

A példádban a szuper-ego valóban kemikusan működik: a szociális normák, az erkölcsi elvek, és a társadalmi szabályok alapján azzal a parancsoló elvvel lép működésbe, hogy "nem lopunk, nem koldulunk". Ez egyfajta morális dogmatizmus is lehet, ahol az egyén belső világában mindenféle szociális és erkölcsi szabály túlzottan megkeményedik, és emiatt nem engedi meg a helyzet finomabb értékelését, a körülményekhez való rugalmas alkalmazkodást.

Ebben az esetben a szuper-ego merevsége nem enged teret a szituációnak, és ahelyett, hogy lehetőséget biztosítana az ösztönök, az alapvető szükségletek kielégítésére, inkább szigorúan elutasítja azt, amit az ösztönök és az ego sürgetnek: a túlélési szükségletek kielégítését, akár koldulással, akár a boltban lévő alma elvételével.

A szuper-ego itt egy hatalmas belső konfliktust generál, és mivel az ego (a racionális én) képtelen kompromisszumot találni az ösztönén és a szuper-ego között, a helyzet megoldatlanul marad. Az egó igyekszik valahogy navigálni az ösztönök (nélkülözés, túlélési vágy) és a szuper-ego (erkölcsi elvárások) között, de végül, ha a szuper-ego túlságosan dominál, az éhség és a kétségbeesés nem kap kellő figyelmet.

Ez a példád jól szemlélteti, hogy a szuper-ego nemcsak a bűntudatot generálhatja, hanem pusztító hatással is lehet, ha túl mereven ragaszkodik a normákhoz, és nem enged alkalmazkodni a helyzethez. A túlzottan szigorú, rugalmatlan szuper-ego elnyomhatja az alapvető túlélési ösztönöket, és ilyen esetekben akár életveszélyes következményekkel járhat.

Ezért az érdemes észben tartani, hogy a szuper-ego nem minden esetben az egyetlen irányadó. A túlélés, az együttérzés, az empátia, és a körülményekhez való alkalmazkodás is fontos szerepet kell, hogy játsszon az egyéni döntéshozatalban. Az ego ebben az esetben a kulcsfontosságú szereplő, mivel segíthetne egy rugalmasabb, árnyaltabb döntést hozni, figyelembe véve mind az ösztönök, mind a társadalmi normák hatásait. A szuper-ego túlzott elnyomása viszont konfliktust szülhet, ahogy ebben az esetben is történt. A szorongó és gátlásos felnőttek (vagy fiatal felnőttek) esetében valóban előfordulhat, hogy nehezen kérnek segítséget, még akkor is, ha életveszélyben vannak. Ezt a jelenséget sokféle tényező okozhatja, és valóban szoros összefüggésben állhat a nevelési háttérrel, de nemcsak azzal. Az ilyen magatartás jellemzően a szorongásos problémák és önbizalomhiány következménye lehet, amit részben a gyermekkori szocializáció, illetve a családi környezet is formálhatott.

Nevelési tényezők és szorongás

A szorongás gyakran a szülők által alkalmazott túlzott kontroll vagy érzelmi elhanyagolás következménye. Ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol állandóan kritizálják, nem adnak lehetőséget a hibázásra, vagy túlzott elvárásokat támasztanak vele szemben, az önértékelése könnyen romolhat. A szülők túlzott szigora vagy túlzott védelme is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek úgy érzi, hogy mindig megfelelnie kell, de nem szabad hibáznia, és a segítségkérés gyengeségnek tűnhet.

Ezek a túlzott elvárások a szorongás kialakulásához vezethetnek, amely felnőttkorra is megmaradhat. A szorongó személyek hajlamosak arra, hogy minden egyes döntésüket és lépésüket túl analizálják, és gyakran az önállóságuk, vagy a másoktól való függésük kérdései is bonyolultabbá válhatnak számukra. Ilyen esetekben az önálló segítségkéréshez szükséges érzelmi bátorság gyakran hiányzik.

A gátlásosság is közrejátszik

A gátlásosság, vagyis az a jelenség, amikor egy személy hajlamos arra, hogy tartózkodjon a figyelem középpontjába kerüléstől, szintén nagymértékben függhet a gyermekkori tapasztalatoktól. Ha valaki gyermekként folyamatosan elutasítást vagy elnyomást tapasztalt, esetleg nem kapott megfelelő érzelmi támogatást, akkor felnőttként hajlamos lehet magát háttérbe szorítani, vagy éppen elkerülni a konfliktusokat. Az ilyen személyek számára gyakran különösen nehéz kérni a segítséget, mert úgy érzik, hogy ezzel mások terhére lennének, vagy hogy maguk nem érdemlik meg a segítséget.

A felnőttkori szorongás

A felnőttkori szorongás nemcsak akkor alakulhat ki, amikor a gyermek nem kapott elég figyelmet vagy szeretetet, hanem akkor is, ha a szülők például egyoldalúan túlzottan dolgoztak a sikerre vagy az önállóságra. Ebben az esetben a fiatal felnőtt gyakran azt érzi, hogy nem szabad segítséget kérni, mert azzal megerősíti a gyengeségét.

Az életveszélytől való elzárkózás és a segítségkérés elutasítása

Az életveszéllyel kapcsolatos helyzetekben a szorongó személyek túlzottan félhetnek a társadalmi megítéléstől, vagy a kiszolgáltatottság érzésétől. Még akkor is, ha életveszélyben vannak, a segítségkérés lehet, hogy túl nagy érzelmi terhet jelent számukra, mivel a szuper-ego vagy a belső kontrollrendszerük azt diktálja, hogy képesek kell lenniük mindent saját maguknak megoldani.

Ez a dinamikus feszültség a személy belső világában erőteljesen gátolhatja a segítségkérést, és így szociálisan elszigetelődhetnek, miközben a valódi szükségleteiket nem képesek kielégíteni. Ebben az esetben tehát nemcsak a segítségkérés nehézsége van jelen, hanem a mélyebb önértékelési problémák és az önállóságra tett túlzott fókuszálás is szerepet játszik.

A nevelés szerepe

Ezért rendkívül fontos, hogy a gyermekkori nevelés során a szülők támogató, elfogadó és szeretetteljes környezetet biztosítsanak, ahol a hibázás természetes, és ahol a gyermek megtanulhat segítséget kérni, ha szüksége van rá. A szorongásos, gátlásos felnőttek számára sok esetben szakember segítsége válik elengedhetetlenné, hogy megtanulják kezelni a belső konfliktusaikat, és felismerjék, hogy a segítségkérés nem a gyengeség jele, hanem a gyógyulás, az önmagunk tisztelete és a közösséghez való tartozás kifejezése.

A megfelelő szociális készségek és az érzelmi intelligencia fejlesztése kulcsfontosságú lehet abban, hogy a szorongó felnőttek képesek legyenek kifejezni igényeiket és elvárásaikat másokkal szemben, segítve őket a nevelési háttérből fakadó korlátok átlépésében. Van egy veszélyes határeset is, amikor az utolsó pillanatban az egó győz, és minden határt átszakítva rendkívül agresszíven kezd el harcolni a túlélésért, olyan agresszivitással, amire nem lenne szükség, mert a társadalom meg is értené a problémáját.

És ez valóban egy nagyon érdekes és veszélyes határeset, amely a pszichológiai dinamikák mélyebb megértéséhez vezethet. Ez a helyzet akkor fordulhat elő, amikor az egó határain túl reagál a túlélési vágyra, és egy olyan agresszív reakciót eredményez, amely sokszor nemcsak felesleges, hanem önpusztító is lehet. Az ilyen reakciók általában a belső feszültségek, szorongások és a társadalmi kizártság vagy elutasítás érzésének következményei.

Az egó és a túlélési ösztön határvonalán

Az egó, mint a mentális védelem eszköze, gyakran próbálja fenntartani a stabilitást és kontrollálni a környezetet. Amikor valaki rendkívüli szorongást vagy stresszt él át, és az érzéseit nem képes megfelelő módon feldolgozni, az egó hajlamos lehet túlkompenzálni. Ez különösen akkor válik veszélyessé, amikor a személy már úgy érzi, hogy minden más eszköz, amihez eddig hozzányúlhattak volna (segítségkérés, önkontroll, társadalmi normák), nem működik vagy elérhetetlen.

Az egó áttörése egy olyan formát ölthet, ahol a túlélésért való küzdelem szinte mindent alá rendel, és egy agresszív túlélési mechanizmus jön létre. Ekkor érzelemmentes vagy indulatvezérelt viselkedések jelentkezhetnek, amelyek túlzásba esnek, és nem a helyzet valódi szükségleteit tükrözik. A személy nem képes mérlegelni a társadalmi elfogadást vagy megértést, mert mindent a túlélésre és a belső feszültségek kezelésére összpontosít.

A társadalom elvárásai vs. az egó reakciója

A veszély abban rejlik, hogy az ilyen reakciók társadalmi szempontból elutasíthatóak lehetnek. A társadalom gyakran nem fogadja el az agressziót, még akkor sem, ha az egy személy belső küzdelmeinek és a társadalom által nem elégségesen kezelt problémáinak a következménye. Az egó túlzott védekezése vagy agresszivitása nemcsak a társadalom számára lesz érthetetlen, hanem az illető számára is, hiszen visszafordíthatatlan döntéseket hozhat, amelyek később bűntudatot és szégyent is generálhatnak.

Ez a dinamikus egyensúlyvesztés, amikor valaki nem képes kezelni a saját határait, de mégis éreznie kell, hogy képes valamit kontrollálni, rendkívül destruktív lehet. Az agresszív viselkedés gyakran önpusztítóvá válik, mivel az egyén belső konfliktusainak kezelése nemcsak a társadalmi normák megsértésével jár, hanem az egyéni identitás is súlyosan károsodhat.

Példa: A hajléktalan esete

A példámban említett hajléktalan helyzetét is elemezve, azt láthatjuk, hogy az egó túlélési mechanizmusa olykor olyan helyzetekbe vezethet, amikor a társadalmi normák figyelmen kívül hagyásával, vagy a segítő rendszerek elutasításával próbál valaki túllépni a problémáján. Az ilyen jellegű agresszió nemcsak a társadalmi képét roncsolja, hanem az egyén számára is hosszú távú mentális zűrzavart és belső konfliktust idézhet elő.

Az egó túlélése érdekében tett túlzott reakciók, ha nem is vezetnek bűntudathoz azonnal, hosszú távon előidézhetik azt, mert az egyén fokozatosan ráébredhet, hogy az agresszióval nemcsak környezete, hanem önmaga számára is új problémákat generált.

A fejlődés és az önkontroll hiánya

Az ilyen helyzetek egy másik aspektusa, hogy azok a személyek, akik nem rendelkeznek abban a pillanatban megfelelő önkontrollal, hajlamosabbak arra, hogy agresszívan reagáljanak, amikor úgy érzik, hogy nincs kiút. Mivel nem kaptak elegendő szociális támogatást, az agresszió, mint túlélési mechanizmus, hamarabb bekapcsolhat, mint a társadalom normáival való konszenzusra jutás, vagy csak a túlélés kapcsol be.

Ezért fontos, hogy az ilyen személyek, legyenek fiatal felnőttek vagy idősebbek, megfelelő mentális támogatást kapjanak ahhoz, hogy ne kelljen agresszívan küzdeniük a túlélésért, hanem inkább olyan megoldásokat találjanak, amelyek lehetővé teszik számukra a békésebb együttélést a társadalommal.

Az érzelmi intelligencia fejlesztése, a szociális készségek növelése és a belső érzelmi feszültségek kezelése kulcsfontosságú lépések annak érdekében, hogy a személy ne váljon destruktívvá az életében előforduló nehéz helyzetekben. Lehetnek ezek a tettek öngyilkosságok elsősorban, de akár külső agresszió is. A szociális munkának itt nagy felelőssége van. A szociális munkának tehát hatalmas felelőssége van abban, hogy felismerje azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy valaki a túlélési ösztön miatt destruktív útra lépett.

Öngyilkosságok és külső agresszió

Az öngyilkosság valóban az egyik legdrámaibb következménye annak, amikor valaki belső konfliktusaival, szorongásaival és a túlélési vággyal nem képes megküzdeni. Azok, akik nem találnak kiutat a szorongásos helyzetekből, hajlamosak arra, hogy elzárják magukat a társadalom elvárásaitól, és az életüket értelmetlennek érezzék, ami a halálhoz vezethet. Az egó túlzottan próbálja megőrizni a kontrollt, de ha az túlterheltté válik, végső soron egy olyan döntéshez vezethet, mint az öngyilkosság.

A külső agresszió szintén jelentős kockázatot jelenthet, különösen akkor, amikor az egyén úgy érzi, hogy mások nem értik meg, vagy nem támogatják megfelelően. A környezeti frusztrációk és a szociális elutasítottság érzése gyakran vezethet agresszív viselkedéshez, hiszen a személy úgy érezheti, hogy nem maradt más eszköze, mint erőszakot alkalmazni. Ez az agresszió, bármilyen formában is nyilvánul meg, nemcsak a személyes kapcsolatokra, hanem a társadalomra is komoly veszélyeket jelenthet.

A szociális munka szerepe

A szociális munkásoknak elengedhetetlen szerepük van az érzelmi válságban lévő személyek támogatásában. Ők azok, akik képesek felismerni, hogy a mentális egészség és a szociális jólét közötti kapcsolat döntő fontosságú, és hogy a társadalmi támogatás alapvetően befolyásolhatja a helyzetek kezelését. Az ilyen helyzetekhez a szociális munkásoknak szakszerű és empatikus hozzáállásra van szükségük, hogy segítsenek az egyéneknek megtalálni a mentális egyensúlyt és a társadalmi integrációt.

A prevenció és a beavatkozás

Prevenció: Az egyik legfontosabb feladat a problémák megelőzése, még mielőtt azok súlyosbodnának. Az iskolákban, munkahelyeken, szociális intézményekben végzett oktatás és a mentális egészség fontosságának hangsúlyozása kulcsfontosságú a szorongásos zavarok és a krízishelyzetek megelőzésében. A szociális munkásoknak segíteniük kell abban, hogy az emberek ne érezzék magukat elzárva, hanem elérhető támogató rendszerekbe kapcsolódjanak be.

Társadalmi felelősségvállalás

Végül, a társadalom egészének felelőssége is fontos szerepet játszik a problémák kezelésében. A szociális munkások és a mentális egészségügyi szakemberek mellett szükséges, hogy a társadalom érzékenyebb legyen a mentális egészség és a társadalmi kirekesztettség problémáira, és elismerje, hogy ezek nem egyéni problémák, hanem kollektív problémák, amelyekre közösen kell válaszokat találni.

Összességében a szociális munka nemcsak a krízishelyzetek kezelésére irányul, hanem annak előmozdítására is, hogy az egyének képesek legyenek felismerni a segítségnyújtás szükségességét, és hogy az egész közösség támogassa őket ebben a folyamatban.

Például ezért látom szükségességét az alapjövedelemnek. A mondás, hogy: "Aki nem dolgozik, ne is egyék" , az őserdő törvénye. "Vadássz! Vagy meghalsz." Ez egy túlélési agresszióval jár. A társadalomban élőket viszont a társadalomnak kellene megvédeni. Természetesen választhatjuk az őserdő törvényeit, de aki ezt akarja, nem biztos, hogy megtapasztalva a hátulütőit, szeretné is. Ez inkább olyan gondolkodás, mikor a gyermek játék közben azt mondja, hogy: "Ő megoldaná a hírekben lévő problémákat, mert lelőné az ellenséget." Mire apukája azt válaszolja: " Van egy baj viszont. Ők vissza fognak lőni."

 Az alapjövedelem kérdése valóban egy komoly társadalmi vita tárgyát képezi. Az őserdő törvénye valóban egyfajta primitív túlélési mechanizmus, ami az egyéni túlélésre összpontosít, és, "vadásznod kell, különben meghalsz". Az ilyen hozzáállás a társadalom szintjén nemcsak dehumanizáló, hanem gyakran pusztító hatású is lehet, hiszen az emberek egy része nem találja meg a helyét a társadalomban, vagy nem képes megbirkózni az olyan környezeti és szociális problémákkal, amelyekkel mások nem szembesülnek. Többek között ez nem is társadalmi törvény, ez az őserdő törvénye.

Az alapjövedelem és a társadalmi védelem

Az alapjövedelem valójában egy olyan megoldás, amely lehetőséget ad arra, hogy az emberek ne érezzék magukat elhagyatottnak a társadalom peremén. Ha egy személy nem képes dolgozni, mondjuk egy betegség vagy valamilyen élethelyzet miatt, például megöregedett, az alapjövedelem biztosítaná, hogy mégis legyen méltósága és társadalmi védelme. Ahogyan a társadalomnak felelőssége van abban, hogy megvédje a tagjait, és ezt a megvédést nemcsak akkor kell biztosítani, amikor az egyén megfelel egy szűk munkavállalói definíciónak, hanem akkor is, amikor nehézségekkel küzd, legyen az mentális egészségügyi probléma, szegénység, hátrányos helyzet vagy akár háborús sérülés, idős kor.

A társadalmi felelősségvállalás nemcsak a gazdasági produktivitásról szól, hanem az emberi jogok tiszteletben tartásáról, az egyéni méltóság védelméről, és arról, hogy segítsük egymást a közösségi normák és értékek mentén. A társadalmasodás ezért indult el 6000 - 8000 évvel ezelőtt, és igazolódott a léte, mert a társadalomban az egyéni szinten is jobban él mindenki, mint egyedül az őserdőben.

Az őserdő törvénye és a társadalmi normák

Az őserdő törvénye, nagyon jól kifejezi azt az alapvető túlélési ösztönt, amely a társadalom kívül eső egyének számára természetes reakció. De az emberi társadalom fejlődésével jött létre egy olyan komplex rendszer, amely nemcsak az egyéni túlélésre épít, hanem az együttműködésre, az empátiára, és az egymásra utaltságra is.

Az, hogy a társadalom felelősséget vállal a tagjaiért, önálló létező entitásként és nem csupán egy egymásra hányódó túlélőcsoportról beszélünk, azt jelenti, hogy a közösség értékei és normái nem csak az egyéni teljesítményen alapulnak, hanem az egymás támogatásán is. Ahogy említettem, a gyermekek gyakran fantasztikus ötletekkel állnak elő a problémák megoldására, mint például a „lelőném az ellenséget”, de a valódi világ nem annyira egyszerű. A társadalmi normák, a valódi következmények, és a komplexitás sokkal több tényezőt tartalmaznak, mint amit egy egyszerű „harci” stratégia ábrázolhat. Ráadásul vissza is lőnek. 

A választás és a társadalmi kísérlet

A társadalom viszont valóban választhatja, hogy a túlélési ösztönre alapozza működését, azaz visszatér az őserdő törvényeihez, vagy inkább a közösségi együttélés alapvető normái szerint működik, ahol az emberek segítik egymást, és mindenki számára biztosítják a méltóságot és a szükséges erőforrásokat.

Ez egy társadalmi kísérlet, ahol a különböző politikai és gazdasági rendszerek próbálják megtalálni az egyensúlyt a szolidaritás és az egyéni felelősség között. Az alapjövedelem és a hasonló elképzelések is ezen az úton haladnak: hogyan lehet úgy alakítani a gazdasági rendszert, hogy az mindenki számára biztosítsa a minimális életszínvonalat, miközben motiválja az egyéni teljesítményt és hozzájárulást a közösséghez.

A hosszú távú gondolkodás

A kérdés tehát nemcsak arról szól, hogy most mi történik, hanem arról, hogy hosszú távon milyen társadalmat szeretnénk építeni. Lehet választani a vadász-gyűjtögető mentalitást, ahol mindenkinek meg kell harcolnia a saját túléléséért, de ennek ára lehet az, hogy rengeteg ember szorul majd a peremre, és egyszer mindenki a peremre szorul életében, vagy vadászóként nem él túl. A társadalom egészére nézve viszont ennek a modellek komoly pszichológiai és szociális következményei lehetnek.

A másik lehetőség az, hogy olyan társadalmat építünk, amely nemcsak az egyéni túlélésre, hanem a közösségi jólétre és támogatásra összpontosít, ahol az alapjogok mindenki számára biztosítva vannak, és ahol a méltóság és támogatás alapvető eleme a közös létnek. Látszólag hátrányosabb, hosszú távon viszont megelőzhetetlen.

Ez a kérdés tehát egy nagy társadalmi dilemmát vet fel, és jó, hogy ezen elgondolkodva igyekszünk a jövőt előre alakítani.

Lehetnek időlegesen nagy nyertesek a "vadászók" között, de a modern társadalmi modellek mindenféleképpen előretörnek a „vadászó, gyűjtögető” életmóddal szemben. Még akkor is, ha ma százmilliárdokat is gyűjtögetnek a vadászók, perspektíva ebben az életmódban nincs a modern közösségekkel szemben.

Szocio Guy,