2025.05.02. péntek

Az elkárhozott fiú példázata

Ha ma írnák a Bibliát – az emberség és önhittség története a következő lenne:

És lőn egy fiú, ki mély sötétségből született,
nem nemesek házából, de porból és porhanyó földből,
melyre még a verem árnyéka is nehezedék.

És az Úr megengedé, hogy a fiú értelmet kapjon,
éles elmét, s kemény akaratot,
hogy látva lásson, és tudva ítéljen.
S a fiú látá, hogy népe nyomorog,
mert az erős kezek eltűntek, s a gyengék felette uralkodának.

És a fiú nem sírt, nem jajgatott,
de szívében tüzet gerjesztett,
és elhatározta: felemeli népét, még ha vassal és vérrel tűzzel is kell.

És ment, s szerezett magának szövetségeseket,
bölcseket és katonákat,
s a nép szavát elnyerte,
mert a nép nem igazságot keresett, hanem kenyeret és rendet.

És lőn, hogy a fiú nagyra nőtt,
és trónra ült, s koronája nem aranyból,
de félelemből és engedelmességből kovácsoltatott.

És kezdetben igazságot tett,
a gazdagokat megadóztatta,
az árulókat elűzte, s a közrend helyreállt.
De lőn, hogy a fiú szíve megkeményedék,
és ki őt bírálni merészelte, annak ajkát elnémította.

És nem az Úr idejében cselekedett,
hanem a saját óráját hirdette:
„Én vagyok a rend, és én vagyok a jövő.
Aki ellenem van, a nép ellen van.”

És a templomokba katonákat küldött,
az írástudók közül sokakat elhallgattatott,
s már trónját szolgálta.

És az Úr megtekinté, és szomorú vala,
mert a fiú, ki az igazságért indult,
most már az önhittség szolgája lett.
És a nép újra sírt,
csak most már nem az idegenek miatt,
hanem saját királya bilincsei alatt.

És lőn, hogy idegenek jöttek a kapukhoz,
és a fiú, ki hatalmát védte,
nem a népet védte többé, csak a palotát.

És a trón ledőlt, s a fiú porba hullt,
nem harcosként, és bűnbánat nélkül.
S midőn az utolsó szó elhagyá ajkát,
nem kért irgalmat – mert nem hitt benne, nem hitt semmiben.

És az Úr így szólt az angyalokhoz:
„Ez az elkárhozott fiú példája.
Ki jó szándékkal indult,
de önmagát bálványozta,
és így pokollá lett, amit országnak hívott.”

És a példázat megíratott,
hogy minden vezető, minden szülő, minden bíró olvassa:
nem elég jót akarni,
türelmet, alázatot, és mások szabadságát is akarni kell.
Mert a szív, mely egyedül látja az igazságot,
hamarabb válik zsarnokká, mint prófétává.

***

Példabeszéd a Három Kapuról – Az Ember és a Hatalom útja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amit nem földrajzi határok, hanem emberi szándékok kereteztek. Ennek az országnak közepén egy magas hegy emelkedett. A hegy tetején egy palota állt: a Hatalom Palotája. Sokan vágytak oda feljutni, mert azt mondták, onnan mindent meg lehet változtatni.

De a hegy lábánál három kapu állt. Csak azon lehetett elindulni a csúcs felé, aki egy kapun átlépett.

Az Első Kapu – Az Ártatlanság Kapuja

Ide egy fiatalember érkezett, tanult volt, udvarias, kifogástalan neveltetéssel. Nem akart mást, csak szolgálni a népet – ezt mondta. A kapu csendesen kinyílt előtte, mert tiszta volt a szíve, és elindult felfelé.

De ahogy haladt, a szél erősebb lett, a kövek megcsúsztak, a nép zúgolódott, és ő – megrémült. Egy hatalmas szikla állt útjába, amit meg kellett volna mozdítania, de ő nem volt elég erős. Ehelyett visszanézett, és azt mondta:

„Én ezt vállaltam, de nem uralkodhatok az emberek felett, ha ők nem kérik. Megtettem, amit tudtam.”
És letette a botját. Ez volt az alázat döntése. A kapu mögött az ő neve volt írva: David Cameron.

A Második Kapu – Az Akarat Kapuja

Egy asszony érkezett, szeme éles volt, hangja határozott. Tudta, milyen az éhezés, milyen a gyász. Gyermekkorától úgy tanulta: csak az győz, aki nem fél cselekedni. Átment a kapun, ami hangosan csapódott be mögötte.

Ő nem hátrált. Kézbe vette a botot, odébb görgette a követ, és kijelentette:

„A népem nem kér könyöradományt. Rendet teszek!”

Sokan követték. De akadtak, akik megrémültek az erejétől. Némelyik fáklya kihunyt körülötte, mert túl szorosra zárta a kezét. Egy idő után maga is meglátta: ha túl szorítjuk a rendet, az elfojtja a lélegzetet.

Megállt, hátranézett, és újra elindult – ezúttal lassabban. A kapu mögött a neve volt: Indira Gandhi.

A Harmadik Kapu – A Szenvedés Kapuja

Egy idős férfi érkezett. Megviselt volt, teste görnyedt, de a szeme – tűzben égett. Némán lépett be a kapun, amely meg sem nyikordult, csak egyszerűen félreállt.

Ő nem sietett. Minden követ ismert, mert minden egyes követ a börtön évei alatt fejben már arrébb tett. Tudta, hogy az út nem felfelé visz, hanem be – önmagunk mélyére.

Amikor elért a csúcsra, nem hirdetett győzelmet. Leült, és azt mondta:

„Az a király, aki bosszút áll, lehet, hogy trónra ül, de elveszíti a lelkét. Én inkább megmaradok embernek.”

A palota ajtaja megnyílt, de ő nem ment be. Inkább visszafordult, és segített másokat felvezetni. A kapu mögött a neve volt: Nelson Mandela.

A példabeszédben, amelyiket először láthattunk, a név: Szaddam Husszein.

Szocio Guy,