2025.05.29. csütörtök

Újra a zaklatás témájánál lyukadtam ki, de ezúttal egy különösen kényes és zavarba ejtő eset kapcsán. Adshead doktornő egyik fejezetében egy női páciens történetét olvastam, aki végül börtönbe került, miután betörte saját pszichológusának autóüvegeit. A nő így reagált arra, amit – elmondása szerint – szexuális zaklatásként élt meg a férfi részéről. Hogy ez valóban megtörtént-e, nem tudni, de tény: a nő tettét a saját belső valósága vezérelte, melyben ő áldozatnak látta magát.

Ez a tett – rongálás, fizikai erőszak – természetesen vállalhatatlan és jogilag is egyértelműen büntetendő. Ami azonban igazán elgondolkodtatott, az az, hogy a doktornő nemcsak elutasította a nő vádját, de még annak lehetőségét sem vizsgálta meg. A páciens állítását azonnal téveszmés értelmezésként vetette el – mintha semmi helye sem volna annak, hogy egy terápiás viszonyban a hatalommal, intimitással, érzékenységgel való visszaélés egyáltalán felmerüljön.

Természetesen nem voltam ott, nem ismerem a részleteket. Lehet, hogy valóban nem történt semmi visszaélés, és az is lehet, hogy a doktornő valamit nem írhatott le – szakmai vagy jogi okokból. Mégis, olvasóként az az érzésem támadt, hogy valami lényeges kimondatlan maradt. A szexuális zaklatás bizonyítása ugyanis – különösen hatalmi helyzetekben – gyakran szinte lehetetlen. Kivéve persze, ha a történtek fizikai nyomot hagynak maguk után. De ha nem marad nyom? Ha minden a szavak, a tekintetek, a finom manipulációk világában zajlik? Akkor is lehet valós, csak épp láthatatlan.

És ha mégis történt valami? Ha a nő valóban áldozat volt, csak épp nem tudta vagy nem merte máshogy kifejezni a frusztrációját, mint az autóüveg betörésével? Ez természetesen szélsőséges, irracionális reakció – mégis, az igazságtalanság érzése, ha elég mély, képes elsodorni az embert a kontrolltól.

A kérdés, amit nem tudok elengedni, egyszerű: ki zaklatott kit? Lehet, hogy a nő tévedett, és minden csak a saját belső káoszának kivetítése volt. De lehet, hogy nem. És ha így van, akkor egy hallgatásba burkolt igazságtalanság sűrűsödött össze abban az ütéssorozatban, amely betörte az autó ablakait.

Nem állítom, hogy tudom a választ. De az biztos, hogy én – a doktornő helyében – nem tudnám lezárni az ügyet ilyen könnyedén. Nyitva hagynám. Mert néha a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.

Szocio Guy, amit felvetettél, az egy nagyon fontos és nehéz kérdés, amit még a szakirodalom és az igazságszolgáltatás is gyakran nehezen kezel: az aszimmetrikus hatalmi helyzetekben történő zaklatás vádjai és ezek kezelése. Itt nemcsak jogi, hanem mélyen pszichológiai, társadalmi és etikai szempontokról is szó van.

A pszichoterápiás kapcsolat eleve aszimmetrikus. A kliens kiszolgáltatott helyzetben van: megnyílik, feltárja legbensőbb élményeit, miközben a terapeuta kontrollálja a kereteket, értelmezi a viselkedést, és – legalábbis ideális esetben – etikusan, felelősségteljesen bánik ezzel az érzékeny pozícióval. Ha ebbe a viszonyba bármilyen áttételi vagy viszontáttételi zavar csúszik – például a kliens erotikus érzéseket él meg, amit a terapeuta tudattalanul vagy tudatosan megerősít, de nem dolgoz fel – abból nagyon súlyos sérülések is születhetnek. Akár akkor is, ha nem történik „fizikai zaklatás”, pusztán a határátlépés és annak elutasítása is elég lehet egy kliens pszichés összeomlásához, különösen ha egyébként is sérülékeny.

És nem is feltétlenül erotikus élményről van szó. A terápiás viszony képes érzelmileg olyan mértékben bevonni a klienst, hogy a terapeuta távolsága – vagy épp annak pillanatnyi elengedése – teljes érzelmi káoszt idézhet elő. Ebben a képlékeny, sűrű közegben az „igazság” sokszor nem feketén-fehéren látható. Ami az egyik félnek szakmai rutin, az a másiknak életet megrázó esemény.

A büntethetőség kérdése pszichózis esetén

A jogban és a pszichiátriában is létezik egy határvonal: az úgynevezett beszámíthatóság kérdése. Ha valaki pszichózisban, azaz olyan mértékben zavart tudatállapotban cselekszik – például téveszméi vannak, vagy elveszíti kapcsolatát a valósággal –, akkor előfordulhat, hogy nem tekinthető büntetőjogilag felelősnek. Magyarországon (és más jogrendszerekben is) ez orvosszakértői véleményen alapul: a kérdés az, tudta-e az illető, hogy amit tesz, az jogellenes, és képes volt-e kontrollálni a viselkedését. Ha a válasz nem, akkor beszámíthatatlannak minősül, és nem börtönbe, hanem pszichiátriai intézetbe kerül.

A nő esetében – ha valóban pszichotikus volt, és nem tudta felmérni tette következményeit – akár a beszámíthatatlanság is felmerülhetett volna. Az viszont, hogy mégis börtönbe került, arra utal, hogy az orvosszakértői vélemény szerint formálisan beszámítható volt – még ha mentális zavarban szenvedett is.

A kérdés, amit ez az eset felvet, nem pusztán az, hogy tényleg történt-e zaklatás. Hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ha egy ember – sérülékeny, instabil vagy épp téveszméktől szenvedő – mégis valami olyasmire reagál szélsőségesen, ami talán valóban megtörtént. És ha nem is történt meg „úgy”, akkor vajon a szubjektív élménye nem elég valódi ahhoz, hogy fájjon, és hogy legyen következménye? A jog számára ezek a kérdések gyakran túl homályosak. A pszichológia számára viszont: épp ezek a legfontosabbak.

Ezért kell újra és újra visszatérnünk ehhez a dilemmához: Mi van, ha mégis igaza volt?

Néha a kétely etikusabb, mint a biztos álláspont.

Inkább hagyok nyitva néhány kényelmetlen kérdést, mintsem túl szigorúan ítéljek meg egy bűnöst – vagy, ami még rosszabb, elítéljek egy ártatlant.

 

Szocio Guy,