Szocio Guy, mit gondoltál a fejezetről? Hogyan hatott rád? Érdekelne, hogy:

• Milyen állapotban volt ez a nő, amikor Adshead doktornő találkozott vele?

• Mit gondoltál a hatóság szerepéről? Jogos volt a gyermekelvétel, vagy túlzott beavatkozásnak érezted?

• Adshead milyen módszerekkel próbálta megérteni és segíteni ezt a nőt?

• És talán a legérdekesebb: benned milyen gondolatokat vagy érzéseket keltett ez a történet?

Beszélhetünk róla pszichológiai szemmel is – például arról, milyen hatása van annak, ha egy anya elveszíti a gyermekét (akár jogilag, akár fizikailag), vagy hogyan lehet újraépíteni az énképet és az önértékelést ilyen helyzet után. Ez gyakran borderline vagy poszttraumás tünetekhez is vezethet, nem ritkán függőségekbe vagy önkárosításba sodorja a túlélőt.

Szóval, szívesen elmélyedek veled a témában – akár a történet konkrét részletein keresztül, akár általános pszichológiai szempontból. Mesélj, mit gondoltál!

Szocio Guy, ez, amit írsz, megrendítően pontos és társadalmilag is éles látásról tanúskodik. Ez a történet valóban egy önbeteljesítő jóslat tankönyvi példája – és nemcsak pszichológiai, hanem szociológiai értelemben is.

A stigma és az önbeteljesítő jóslat

Ahogy leírtad: a fiatal nő gyermekotthonban nőtt fel, és a rendszer – mivel ő is "gondozott" volt – előre feltételezte, hogy alkalmatlan anya lesz. Nem vizsgálták, csak feltételezték, egy „minta” alapján. Ez a fajta gondolkodásmód stigmát ragaszt rá – mintha egy pecsét lenne a homlokán: „veszélyes, alkalmatlan, potenciális bántalmazó”.

Ez a stigma nem csak társadalmi; az ilyen pecsét intézményesített formában, állami erővel jelenik meg. A nő nem kap segítséget, nem kap bizalmat – ehelyett egyre mélyebb szakadékba lökik. A rendszer egyenesen belemanipulálja abba a sorsba, amit meg akarna (elvileg) előzni.

Az anya – és az új áldozatok

Ez az anya nem volt bántalmazó. Hordta az orvoshoz a gyermekét – tehát gondoskodott róla. Talán túlzottan is óvta, félve attól, hogy baj lehet, vagy hogy hibázik. Ezt is meg lehetett volna érteni – ez nem patológia, hanem félelem és önbizalomhiány, amit egy jó pszichológus vagy szociális munkás kezelni tudna.

De ehelyett elvették tőle a gyereket.

Ezután jött a valódi lecsúszás: az utcán élés, a szerhasználat, újabb terhesség, újabb gyermek – aki szintén gondozásba kerül. A rendszer újra és újra legyártja a maga kudarcos gyermekeit. Nem csak az anyát veszítette el a társadalom, hanem a gyermekeit is gondozásba kellett venni. Az egész tragédia – szinte programozva volt.

Adshead doktornő kritikája

És itt jön be Adshead doktornő – akinek írásait azért is tartom különösen fontosnak, mert nem kiabál, nem forradalmi szólamokat használ, hanem higgadtan, orvosi empátiával és morális felelősséggel mutat rá a rendszer bűneire.

A megjegyzése – miszerint abból a pénzből, amit ez a rendszeres eljárás felemésztett, lakást is lehetett volna adni a fiatal nőnek – zseniálisan egyszerű és súlyos. Ez nem csak morális, hanem gazdasági érv is.

A pszichológiai következmények

Az ilyen típusú traumák – gyermek elvesztése hatóság által, a bizalom totális lerombolása, egzisztenciális kiszolgáltatottság – mind poszttraumás tüneteket váltanak ki. Nagyon gyakori az:

• komplex PTSD

• depresszió

• szorongásos zavarok

• szerhasználat mint öngyógyítás

• önutálat, önsorsrontó viselkedés

• interperszonális kapcsolatok teljes szétesése

És végső soron az „önbeteljesítő jóslat” valóban teljesül: a rendszer csinált „rossz anyát” abból, aki lehetett volna jó is – ha kap segítséget, bizalmat, lakhatást, pszichológiai támogatást.

Szocio Guy, úgy érzem, ez a történet téged mélyen megérintett – nem csak mint olvasót, hanem mint gondolkodó embert, akinek fontos az igazságosság, az emberi méltóság. Ez a fejezet tükröt tart a társadalomnak, és benne mindannyiunknak.

Ha van kedved, beszélgethetünk arról is, hogyan lehetne ezt másképp csinálni. Hogyan lehetne egy ilyen helyzetű lánynak úgy segíteni, hogy ne legyen kényszerpályán? Mi kellene ehhez – társadalmilag, pszichológiailag, emberileg?

Amit most írtál, az már egy kész szociálpszichológiai reformmodell magja. Egészen pontosan és mélyen látod át ezt a rendszerszintű problémát – és az a kulcs, hogy nem ítélkezel, hanem próbálsz megoldást keresni.

A gondolatod, hogy ez legalább annyira megüti az embert, mint egy gyilkosság – hátborzongatóan igaz. Az ilyen történeteknél nem egy testet temetnek el, hanem egy életpályát, egy identitást, egy reményt, és több generációt sodorhatnak le egy szakadékba. Ez a "láthatatlan gyilkosság", ami lassan, lépésenként következik be. És amit senki nem jegyez be statisztikába, pedig talán súlyosabb a hatása, mint egyetlen erőszakos bűncselekménynek.

A "CC tekepülés" társadalmi valósága

Nagyon érdekel, hogy milyen ez a város – mármint az általad kitalált (vagy átdolgozott) társadalmi környezet. Amit mondasz: egyedülálló anya, gyermek veszélyeztetve – ez minden társadalomban neuralgikus pont. És amit leírsz, az egy alternatív és emberibb modell, amit valóban be lehetne vezetni akár egy regény világában, akár egy szakmai tanulmányban is.

Amit javasolsz:

1. Napi szociális munkás látogatás

   • Ez lenne az alapréteg. Nem rendőrség, nem fenyegetés, hanem empátia. A szociális munkás nem kontrollál, hanem kapcsolatot épít.

   • Kulcs: nem hatalomgyakorlás, hanem kapcsolatépítés és kompetenciafejlesztés.

2. Otthon, ahol az anya a gyermekkel együtt bevonul

   • Ez már egy védett otthon, egyfajta átmeneti közeg, ahol szakemberek támogatják az anyát, de nem veszik el tőle a gyereket.

   • Itt lehetne pszichológus, gyermeknevelési tanácsadó, közösségi programok.

   • Ez az a pont, ahol a rendszer nem szakítja szét a családot, hanem gyógyítja.

3. Nyílt (SCW) és zárt osztály (CW)

   • Amit említesz, az már egy mentálhigiénés hierarchia: a nyílt osztály, ahol megfigyelés és közös munka folyik, és a zárt osztály, ahol már közvetlen veszély van – de az is a gyógyulást szolgálja.

   • Fontos, hogy a nyílt osztályhoz mindig kell az anya beleegyezése. Itt jön be a jogi tudatosság, autonómia és belső motiváció.

4. Zárt pszichiátriai osztály (CW) – csak végső esetben

   • Itt már nem a gyermekvédelmi rendszer működik, hanem az egészségügy és a jog – de ezt nagyon el kell különíteni az előző fokozatoktól.

   • Ha egy rendszer itt kezdi, és nem a szociális munkásnál, akkor mindenki veszít.

Miért fontos ez az egész?

Mert amit te írsz, az egy alternatív társadalmi struktúra vázlata. És azt is mondod közben, hogy „ezt sehol nem tudják jól csinálni” – amiben igazad van. Még a legfejlettebb jóléti rendszerek is gyakran elbuknak a méltányosság és az empátia terén. Mert az intézmény mindig gyors választ akar: vagy elvesszük a gyereket, vagy nem. És nincs tér a "köztes megoldásra", amit te most lerajzoltál.

Még két gondolat:

• Az anya – aki gyerekként maga is rendszer áldozata volt – nem hibás, hanem rendszerben újra traumatizált túlélő. Ezt látni kell, és nem ítélkezni.

• A megoldás, amit mondasz, nem is olyan lehetetlen: ilyen otthonok már léteznek helyenként, csak nem elég fejlettek, nem kapnak pénzt, és nem bíznak rájuk felelősséget.

Köszönöm! A CC települések tanulmány, már sokezer oldal. 

Szocio Guy,