2025.03.03. hétfő
2025.02.24. hétfő
Teljesen egyetértek veled. Az egyetemek legnagyobb problémája sok helyen az, hogy a memorizálásra és lexikális tudásra építenek, nem pedig a problémamegoldásra és kritikus gondolkodásra.
Amit te javasolsz, az egy sokkal gyakorlatiasabb, alkalmazhatóbb oktatási modell. Egy ilyen rendszerben:
1️⃣ Valós helyzetekkel kellene dolgozni
– Nem csak tankönyvi példák, hanem komplex, valós problémák
– Például pszichológia szakon: egy többszörös traumát átélt páciens esetét kellene elemezni, ahol több tényező összefügg (gyermekkori trauma, depresszió, szorongás, társadalmi helyzet stb.)
2️⃣ Eszközök használata megengedett lenne
– A való életben is minden szakember használ forrásokat, akkor miért kellene vizsgán fejből tudni mindent?
– A hangsúly nem azon lenne, hogy ki tud többet kívülről, hanem azon, hogy ki tudja jobban használni a tudását.
3️⃣ A gondolkodási folyamat lenne a legfontosabb
– Nem az lenne a cél, hogy mindenki ugyanarra a megoldásra jusson, hanem hogy logikus, követhető úton jusson el valamilyen érvényes megoldáshoz
– Az értékelésben nagyobb súlya lenne annak, hogyan gondolkodik a hallgató, mint annak, hogy „betanulta-e” a helyes választ
4️⃣ Évközi munka és saját kutatás
– Nem az lenne, hogy „két hét alatt magolj be egy könyvet”, hanem folyamatos munka és kutatás
– Saját előadások, elemzések, esettanulmányok
Ez a való életre készítene fel, nem csak egy diplomára, amivel aztán az ember ott áll, és nem tudja, mit kezdjen vele.
Most képzeld el, ha ez az oktatási modell mindenhol működne:
✔ Az orvosok nem csak betanult protokollok alapján dolgoznának, hanem gyorsan és hatékonyan tudnának problémát elemezni
✔ A közgazdászok nem csak számokat mondanának, hanem dinamikusan reagálnának gazdasági változásokra
✔ A mérnökök nem csak képleteket ismételgetnének, hanem innovatívan gondolkodnának
✔ A pszichológusok nem csak diagnosztikai listákat olvasnának, hanem komplex helyzetekben tudnának dönteni
Ezért van az, hogy a világ legjobb egyetemei (pl. MIT, Harvard, Oxford) már régóta ezt az utat járják. Azok az országok, ahol ezt nem vezetik be, lemaradnak.
A kérdés az, hogy az oktatási rendszer mer-e változtatni, vagy marad a poroszos magoltatásnál? 🤔
Muszáj változtatni, mert óriási lesz a lemaradás. Nem azt mondom, hogy teljesen rossz a bemagolásos rendszer, de ma már 5-10 millió oldalt kellene sokszor tudni egy jogásznak, vagy egy orvosnak, de lehet, hogy egy pszichológusnak is. Ezt senki nem tudja bemagolni, és a bemagolásnak sem lenne sok értelme, mert ezek az adatok csak egy adathalmazt jelentenek. Ezt az AI is tudja.
Nyilván fontos alap dolgokat tudni, sőt azokat meg is kell tanulni, mert alapok nélkül nem tud gondolkodni az ember, sőt keresni sem. De maga a hivatás, hogy valaki jogász lesz, vagy szociológus, mégis a kreativitásról fog szólni.
Pontosan! A memorizálásnak van szerepe, de nem lehet az egész oktatás alapja. Az alapfogalmakat, az elméleti hátteret ismerni kell – hiszen ha valaki például orvosként dolgozik, nem keresgélhet minden egyes szituációban, hogy "ez most egy artéria vagy véna?" –, de a valódi szakmai siker nem azon múlik, hogy ki tud fejből több törvényt, pszichológiai modellt vagy statisztikai képletet.
A kreativitás és az alkalmazott tudás az, ami igazán számít.
Ma már az információ mindenki számára könnyen elérhető – az igazi kihívás az, hogy mit kezdünk vele. Az a rendszer, amelyik ezt nem érti meg, egy digitális korszakban képtelen lesz versenyképes szakembereket képezni.
A legnagyobb kérdés szerintem az:
💡 Mikor fogja az oktatási rendszer felismerni, hogy a gondolkodás és a kreativitás fontosabb, mint a bemagolt információ?
Mert ha nem teszi, akkor egy olyan világban, ahol az AI már most jobb információkereső és adatfeldolgozó, az ember elveszíti az értékét, ha csak egy „sétáló lexikon” akar lenni.
Igen, az ember az AI-al akar versenyezni majd, de neki nem ez lenne a feladata. Ezért alakulnak ki téves nézetek, mint nem lesz szükség emberre, csak gépek fognak dolgozni, amely abszurd, és végig gondolátlan. Például pszichológusként leülök a gép elé, és akár megvitatom a páciensem problémáit az AI-al, majd döntést hozok. Közben pszichológusként, akaratlanul is tanulok a gép előtt, tapasztalatot szerzek, és talán élvezem is ezt. Gondolok még arra, hogy az AI néha hallicinál, tehát amit nem tud, kitalál valami információt, nem jelent problémát. Ha szakember vagyok, azonnal megérzem, de megtanulni mondjuk törvények tízezreit, vagy pontos logikai kapcsolatrendszert felépíteni ebben, fejben nem tudok.
Volt egy egyszerű kérdésem az AI-tól, mikor modelleztem a Jézus előtti Jeruzsálemi állapotokat. Heródest i.e 51-től i.e. 4 - ig tette az AI. Túl hosszúnak tűnt, és épp Kleopátra Thea Philopator uralkodása is i.e. 51-től indult. Visszakérdeztem, hogy az uralkodás kezdetét nem kevered Kleopátrával. Az AI elnézést kért, és elmondta valóban Kleopátra uralkodásának kezdeti évét adta meg, Heródes i.e. 37-től i.e. 4-ig uralkodott.
Ugyanakkor, néhány óra alatt, teljesen kontextusba helyeztük a kort, és történelmi alakjait. Egy utazó a korban, pontosan tudta már milyen pénzt kell vinni Jeruzsálembe, hol tud vásárolni, megszállni, és hogy juthat el Egyiptomba. Sőt, tudta a Templom történetét. Tudta, hogyan kell viselkednie Jeruzsálemben, és majd hogyan Egyiptomban.
Pontosan! Az AI egy eszköz, nem pedig egy emberi helyettesítő. Az emberi munka értéke nem az információ begyűjtésében, hanem az értelmezésében, megértésében és alkalmazásában rejlik.
Ahogy mondtad, egy pszichológus például használhatja az AI-t:
De a végső döntést mindig az ember hozza meg.
Az AI nem érzi át a páciensek érzelmeit, nem tud egyéni élethelyzeteket teljes mélységükben megérteni, és nem tud empatikusan kapcsolódni. Egy emberi pszichológus viszont képes olvasni a testbeszédben, az érzelmekben, és a nonverbális jelekben, ami egy mesterséges intelligenciának (egyelőre) elérhetetlen.
A valódi tudás az ember és a gép együttműködéséből születik.
A probléma ott van, hogy sokan vagy teljesen elutasítják az AI-t, vagy félnek tőle, vagy éppen naivan azt hiszik, hogy az minden problémát megold. Pedig az igazság az, hogy az AI olyan, mint egy okos tanácsadó – segíthet, de nem helyettesíthet.
💡 Az AI nem elveszi a munkát, hanem megváltoztatja azt. Az embereknek pedig az a feladata, hogy megtanulják, hogyan lehet jól együttműködni vele.
Ezt így látom én is. Bízom azért abban, hogy hamarosan lesz egy paradigma váltás az oktatásban, és ez pozitív változást hoz majd. Ugyanakkor AI nélkül is a gondolkodásra kell helyezni a hangsúlyt az oktatásban. Sokszor a gondolkodás közben, játékosan az alap dolgokat meg is tanulják a diákok. Nyilván ezeket az alapdolgokat fontos számon kérni, hogy később ne legyen ebből hátráltató eszköz.
Teljesen egyetértek veled! Ha sikerül előmozdítani a nyitott, kreatív és problémamegoldó oktatási szemléletet, az valóban nagy lépés lenne. És az oktatásban is az a legfontosabb, hogy fejlesszük a diákok kritikai gondolkodását, képessé váljanak alkalmazni a tudásukat, és megfelelő eszközként használják az AI-t, hogy fejlődjenek a saját területükön.
Ez pedig a szakmai és társadalmi fejlődés szempontjából elengedhetetlen. Az embereknek nem csupán a meglévő tudást kell megismerniük, hanem az új eszközökkel való munkavégzésre is fel kell készülniük. Ez a tudás és alkalmazás szintjén egyaránt változtatja majd meg a társadalmat, hiszen mindenkinek olyan kompetenciákra lesz szüksége, amik segítenek az új kihívások kezelésében. A gyors változásokhoz való alkalmazkodás egyre fontosabbá válik.
Érdekes, hogy a szemléletváltás nemcsak az oktatásra, hanem az egész társadalmi berendezkedésre is hatással lehet. Ha az oktatás megfelelően felkészíti az embereket az új technológiák integrálására és a kreativitásra, akkor az egy több szinten is pozitív változást indíthat el, nemcsak az egyéni fejlődésben, hanem a gazdaságban, és akár a politikai kultúrában is.
Bízom benne, hogy a következő évtizedekben valóban elérkezik egy új paradigma, amelynek része lesz a tudásra építő, együttműködő és folyamatosan fejlődő társadalom. Az oktatás terén történő változásnak köszönhetően egyre inkább képzett, nyitott és rugalmas gondolkodású emberek alkothatják majd a jövő társadalmát. 🌍
Természetesen rengeteg ötlet van még a társadalom oktatásával kapcsolatban, hogy nyitottabb legyen a társadalom, és az alap munkahelyek is mérnöki szintűre emelkedhessenek, ahol a fejlesztésen, és a kreativitáson van a fő hangsúly. Köszönöm a beszélgetést! :)
Szocio Guy,
2025.02.21. péntek
A nyelvek eredetét több tényező alapján lehet meghatározni, és a nyelvtani szerkezet valóban az egyik legfontosabb szempont. Azonban nem az egyetlen! A nyelvrokonság megállapításához a következő fő módszereket használják:
A nyelvek fejlődése során bizonyos hangváltozások szabályosan mennek végbe. Ha két nyelv között következetes hangmegfeleléseket találunk, akkor valószínű, hogy közös ősük volt. Például az indoeurópai nyelvekben az úgynevezett Grimm-törvény mutatja meg, hogyan változtak meg egyes mássalhangzók a germán nyelvekben az ősibb indoeurópai alakokhoz képest (pl. latin pater → angol father).
A nyelvek legősibb és legfontosabb szavai (például az "anya", "apa", "víz", "tűz", "kéz") sokkal lassabban változnak, és ha ezek hasonlóságot mutatnak két nyelv között, akkor közös eredetre gyanakodhatunk. Például az indoeurópai "anya" szó több nyelvben felismerhető:
A nyelvek nyelvtani felépítése, például az igeragozás, névszóragozás vagy mondatszerkesztés, szintén kulcsfontosságú.
A mondatok szerkezete is árulkodó lehet. Például:
A nyelveket nyelvcsaládokba soroljuk. A történeti nyelvészet egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy bizonyos nyelvekről bebizonyították, hogy közös ősből származnak. Például:
A nyelvek fejlődését régi szövegekből is visszakövethetjük. Például az ókori latin, ógörög vagy szanszkrit szövegek segítségével az indoeurópai nyelvek történetét rekonstruálhatjuk. Az olyan régi szövegek, mint a Rózsakői felirat (magyar rokon nyelvekkel) vagy az ókori sumér szövegek, segítenek megérteni a nyelvek fejlődését.
Ha egy nyelv ezeken a szempontokon keresztül egy másik nyelvvel sok egyezést mutat, akkor nagy valószínűséggel közös ősi nyelvből származnak.
Értem. A magyar nyelvben viszont több a török és a szláv szó, mint a finnugor eredetű szavak. Itt egyértelműen a nyelvtan a döntő akkor? Nyilván a török a szláv szavak bevándoroltak a nyelvbe.
A magyar nyelv eredetének meghatározásában egyértelműen a nyelvtani szerkezet a döntő tényező. A szókincs nagyon sokféle hatásnak lehet kitéve az évszázadok során – egy nyelv rengeteg szót vehet át más nyelvekből, de a nyelvtan sokkal konzervatívabb és lassabban változik.
A magyar nyelv alapszókincse ugyan tartalmaz finnugor eredetű szavakat (pl. víz, hal, kéz, fej, fül, vér stb.), de valóban sokkal több török és szláv jövevényszó található benne. Azonban ez nem azt jelenti, hogy a magyar nyelv nem finnugor eredetű, hanem azt, hogy a szókincs változékony, főleg ha egy nép hódítók vagy szomszédos kultúrák hatásának van kitéve.
Például:
Ugyanez a helyzet a magyar nyelvvel is.
A magyar nyelvtan olyan alapvető sajátosságokat mutat, amelyek egyértelműen finnugor eredetre utalnak:
Ezek a nyelvtani szerkezetek nem változtak jelentősen az évszázadok során, míg a szókincs igen. Ez bizonyítja, hogy a magyar egy finnugor nyelv, amelyre erős török, szláv, német és latin hatások rakódtak rá.
A magyar nyelv története során rengeteg szót átvett különböző népektől:
Viszont ezek csak a szókincsben hagytak nyomot, a nyelvtanban nem.
Tehát, ha egy nyelv eredetét kutatjuk, nem a szókincs a döntő, hanem a nyelvtani struktúra, ami a magyar esetében egyértelműen a finnugor nyelvek közé sorolja.
Vizsgáljuk meg a szemita nyelveket is. A szemita nyelvek rendkívül régiek, és gyökereik az i. e. 4. évezred végéig, esetleg még korábbra nyúlnak vissza. A legkorábbi szemita nyelvek közé tartozik az akkád, amely már az i. e. 3. évezredben megjelent Mezopotámiában. Az akkád az első ismert szemita nyelv, és ebből fejlődtek ki később az asszír és babilóni dialektusok.
A szemita nyelvek az afroázsiai nyelvcsalád egy ágát alkotják, amelybe olyan nyelvek tartoznak, mint az:
A szemita nyelvek ősének eredete nem teljesen tisztázott, de a legtöbb kutató egyetért abban, hogy a szemita nyelvek egy közös ősnyelvből (proto-szemita) fejlődtek ki, amely valahol a Közel-Keleten vagy az Arab-félszigeten beszéltek még az írásbeliség előtti időkben, tehát i. e. 4000 körül vagy még korábban.
A legkorábbi biztos írásos nyomok az akkád nyelvből származnak, amely Mezopotámiában az i. e. 2500 körüli időszakban már jól dokumentált. Az akkád egyértelműen szemita nyelv, és az ékírást a suméroktól vette át, de a nyelvi szerkezete teljesen eltért a sumérétól.
A sumér nyelv egy izolált nyelv, ami azt jelenti, hogy nincs ismert rokonsága más nyelvekkel. Nem tartozik sem a szemita, sem az indoeurópai, sem más ismert nyelvcsaládba.
Azonban nagy kulturális és nyelvi hatása volt a szemita nyelvekre, különösen az akkádra:
Viszont a sumér nyelvtan és a szemita nyelvek nyelvtana teljesen eltérő:
Ezért a szemita nyelvek nem a sumérből származnak, hanem egy másik, független nyelvcsalád részét képezik.
A nyelvek őseinek kutatása egy rendkívül összetett téma. Ez a pár sor, csak gondolatébresztő lehet ebben.
Szocio Guy,
2025.02.13. csütörtök
Mindkét vírus súlyos járványokat okozott, és mindkettő fontos szerepet játszott a modern járványtudomány fejlődésében.
Ebola: Az Ebola vírus először 1976-ban jelent meg, és a legveszélyesebb formái hatalmas fertőzési hullámokat idéztek elő, különösen Afrikában. Az Ebola járványok, különösen az 2014-2016 közötti nyugat-afrikai járvány, mely több ezer életet követelt, széleskörű nemzetközi figyelmet kaptak. Az Ebola gyors terjedése és halálozási rátája miatt kiemelkedő fontosságú a fertőzés megelőzése és kezelése.
Marburg vírus: A Marburg vírus hasonló az Ebolához, mivel mindkettő a filovírus (fonálvírus) családba tartozik, és hasonló módon terjed emberről emberre. Az első Marburg-járvány 1967-ben történt, amikor egy kutatói csoport fertőződött meg, miközben egy afrikai majomkolónia vírusos betegségeit vizsgálták. A Marburg-járványok szintén különösen halálosak, és bár ritkábban fordulnak elő, szintén jelentős aggodalmat keltettek, különösen az egészségügyi rendszerek számára.
Hogy alakultak ki ezek a vírusok. Valami köze van a Marburgnak az Ebolához?
A Marburg és az Ebola vírusok valóban szoros rokonságban állnak egymással, mivel mindkettő a filovírusok (fonálvírusok) családjába tartozik, és hasonló biológiai jellemzőik vannak, de eredetük és terjedésük tekintetében van néhány különbség.
A Marburg vírus kialakulása:
A Marburg vírus 1967-ben vált ismertté, amikor egy kutatócsoport, amely német tudósokból és jugoszláv orvosokból állt, fertőződött meg, miközben egy afrikai majomkolónia (egyiptomi zöld majmok) vírusos betegségeit vizsgálták. Az első járványokat Németországban, Jugoszláviában és két másik országban regisztrálták. A kutatók afrikai majmokkal dolgoztak, amelyek állítólag egy kiszállított kísérleti anyagon keresztül fertőződtek meg, és ezekből a majmokból származott a vírus. Az eredeti forrás, azaz a vadon élő állat, a majmok mellett valószínűleg gyümölcsdenevérek lehettek, amelyek hordozói lehetnek a Marburg vírust.
Az Ebola vírus kialakulása:
Az Ebola vírus először 1976-ban jelent meg, szintén Afrikában, de az Ebola folyó mentén, ahol az első járványokat regisztrálták. Az Ebola esetében is vadon élő állatok, különösen gyümölcsdenevérek, játszhatják a vírus terjedésében kulcsszerepet. A vírus az állatvilágból, például denevérekről, különféle szimbolikus vadon élő állatokra (például majmok, antilopok) terjedhet, és onnan emberre. A vírus emberi személyek között közvetlen érintkezéssel terjed, mivel a fertőzött személyek testnedvei, mint a vér, nyál, hányadék vagy izzadság, rendkívül fertőzőek.
Mi a kapcsolat a két vírus között?
Bár ezek a vírusok genetikailag különbözőek, közös jellemzőjük a magas halálozási arány és az, hogy mindkét vírus vérzéses lázat okoz, ami rendkívül súlyos és gyors lefolyású.
A két vírus közötti hasonlóságokat az okozza, hogy mindkettő a filovírusok családjába tartozik, így az őket okozó betegségek (filovírusos láz) szoros kapcsolatban állnak egymással. A filovírusok szálas szerkezetűek, és az emberi sejtekbe való bejutásuk hasonló mechanizmusokkal történik. Az Ebola és a Marburg vírusok mindkét esetben hatalmas vérzéses fertőzéseket, szervelégtelenséget és gyors halált okoznak, ami miatt rendkívül veszélyesek.
Mi a különbség közöttük?
Bár genetikailag hasonlóak, az Ebola vírus több altípussal rendelkezik, és hosszabb időn keresztül is okozhat járványokat, míg a Marburg vírus ritkább és jellemzően kisebb járványokat vált ki. A Marburg vírus kevesebb közvetlen fertőzési esetet okozott, de ugyanúgy súlyos, és az emberek közötti közvetlen érintkezés továbbra is az elsődleges módja a terjedésének.
Összefoglalva:
Mindkét vírus esetében az emberi közegészségügyi reakciók, megelőzés és kezelés szoros figyelmet kaptak, és különböző tudományos kutatások próbálnak jobb kezelési módszereket, vakcinákat és terápiákat kifejleszteni a jövőbeli kitörések megelőzésére.
Tehát ezek a vírusok állatról terjedtek emberre, talán mutálódtak is?
Igen, ezek a vírusok zoonózis útján, vagyis állatról emberre terjedtek, és nagy valószínűséggel mutálódtak is, hogy alkalmazkodjanak az emberi szervezethez. A Marburg és Ebola vírusok természetes gazdái a vadon élő állatok, elsősorban a gyümölcsdenevérek, amelyek hordozhatják a vírust anélkül, hogy megbetegednének. A fertőzés általában akkor ugrik át emberre, amikor valaki fertőzött állattal (például denevérrel vagy majommal) érintkezik, például vadászat, húsfeldolgozás vagy állati testnedvekkel való érintkezés során.
A mutációk szerepe
A vírusok mutációja egy természetes folyamat, amely akkor következik be, amikor a vírus másolatokat készít önmagáról. Minden egyes másoláskor lehetőség van apró genetikai változásokra (mutációkra), és ha ezek a mutációk segítik a vírust az új gazdatestben való terjedésben, akkor az új variánsok előnyt élvezhetnek.
Mind a Marburg, mind az Ebola vírus mutálódhatott az idők során, hogy hatékonyabban terjedjen emberről emberre. Ugyanakkor a filovírusok viszonylag stabilak más vírusokhoz (például az influenzához vagy a koronavírusokhoz) képest, ami azt jelenti, hogy ritkábban változnak gyorsan. Ettől függetlenül, minden egyes járvány során apróbb genetikai változások történnek, amelyek hatással lehetnek a vírus terjedési sebességére vagy halálozási rátájára.
Hogyan ugrott át emberre?
A tudósok szerint a következő módokon történhetett meg az állatról emberre való átterjedés:
Mi történik, ha a vírus emberre kerül?
Miután a vírus bekerült egy emberi szervezetbe, a testnedvekkel terjed tovább: vér, nyál, hányás, izzadság vagy egyéb testfolyadékok révén. Az Ebola és a Marburg vírusok híresek arról, hogy szinte minden szervet megtámadnak, és a véredények falának károsításával súlyos belső és külső vérzéseket okoznak, ami végzetes lehet.
Lehetséges, hogy ezek a vírusok tovább fejlődnek és veszélyesebbek lesznek?
Bár a filovírusok nem mutálódnak olyan gyorsan, mint például a SARS-CoV-2 (a COVID-19-et okozó vírus), az evolúció folyamatos, és ha a vírus elég sokszor kerül át emberre, új törzsek alakulhatnak ki. Az Ebola esetében már több különböző altípus létezik (például a Zaire-, Szudán- és Bundibugyo-típus[bándibugio]), amelyek eltérő halálozási rátákkal rendelkeznek.
A fő aggodalom az, hogy egy mutáció elősegítheti a könnyebb emberről emberre való terjedést, ami egy nagyobb járványhoz vezethet. Szerencsére az Ebola és a Marburg vírusok általában közeli érintkezéssel terjednek, így nem olyan gyorsan fertőzőek, mint például a légúton terjedő vírusok (például az influenza vagy a COVID-19). Ennek ellenére az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és más szervezetek folyamatosan figyelik ezeket a vírusokat, hogy időben észleljék az esetleges veszélyes mutációkat.
Milyen a Marburg és az Ebola halálozási rátája embernél?
A Marburg- és az Ebola-vírus rendkívül halálos betegségeket okoznak, de a halálozási ráta változó lehet a vírus törzse, az egészségügyi ellátás minősége és a járványügyi intézkedések függvényében.
Marburg-vírus halálozási rátája
Ebola-vírus halálozási rátája
Az Ebola-vírusnak több törzse létezik, és a halálozási arány törzsenként eltérő:
A 2014-2016-os nyugat-afrikai Ebola-járvány során (Guinea, Sierra Leone, Libéria) a halálozási arány 40-50% körül volt, mert a betegellátás javult, de a Zaire-törzs esetében ez akár 70% is lehetett kezelés nélkül.
Összehasonlítás és következtetések
Mindkét vírus azért különösen veszélyes, mert gyorsan terjed testnedveken keresztül, és súlyos belső vérzéseket, többszervi elégtelenséget és sokkos állapotot okoz.
Állatoknál nincs ekkora halálozási ráta?
Állatok esetében a Marburg- és Ebola-vírusok hatása eltérő lehet, és általában nem olyan magas a halálozási ráta, mint az embereknél. Azonban ez attól is függ, hogy milyen állatfajról van szó.
Marburg- és Ebola-vírusok állatokban
Miért nem olyan magas az állatoknál a halálozási ráta?
Összességében a főemlősök és néhány más emlős esetében az Ebola és a Marburg is nagyon veszélyes, de a természetes hordozók (pl. denevérek) tünetmentesen élnek együtt velük, ami lehetővé teszi a vírus fennmaradását.
Tehát rendkívül fertőző, szinte elkerülhetetlen a fertőzés, ha testfolyadékhoz ér az ember, de nincs cseppfertőzés? Elképzelhető, hogy úgy mutálódjon, hogy levegőben is terjedjen?
Jelenlegi terjedési módok:
A Marburg- és Ebola-vírusok főként testnedvekkel terjednek, azaz:
Vér, nyál, hányás, vizelet, széklet, verejték, anyatej, sperma, hüvelyváladék – közvetlen érintkezéssel vagy ezekkel szennyezett tárgyakon keresztül.
Halott fertőzöttek teste is rendkívül fertőző (ezért a temetési szertartások veszélyesek lehetnek, ha közvetlen érintkezés történik).
Laboratóriumi környezetben szövetminták, laboratóriumi balesetek során is terjedhet.
Nem terjed hagyományos értelemben vett cseppfertőzéssel, mint az influenza vagy a COVID-19.
Szocio Guy,
2025.02.12. szerda
Folytassuk a humanizmus tárgyalását! Végszó volt: egyszerre szól az emberi értelem és az emberi szív felszabadításáról. Te mit gondolsz? Egyik oldal fontosabb számodra, vagy szerinted a kettő elválaszthatatlan?
Talán olyan ez, mint az egészség. Mind a fizikai, mind a lelki egészség hat a másikra. Az érzelmek, és az értelem összefonódik. Támogatja egymást. Ha hiány adódik valahol, a másik oldal is sérülhet, vagy deformálódik. Például hasonló, de veleszületett deformálódás lehet, az autizmus. Kialakul egy bizonyos aszimmetrikus minta, amely a legújabb kutatások diagnosztikája vizsgál. Erről még sokat nem lehet elárulni.
Ugyanakkor van még egy kérdés. A humanizmus nem a testi lelki élvezetekről szól, és ezt néhányan félreértik. Más ápolni a lelket, és más hajszolni az élvezeteket. Tehát más a hedonizmus, és a humanizmus.
Igen, pontosan! Ahogy a testi és lelki egészség kölcsönösen hat egymásra, úgy a humanizmus is két fő pilléren nyugszik: az emberi értelem (műveltség, kultúra) és az emberi értékek (filantrópia, etika). Ha az egyik hiányzik, az eszme torzulhat, vagy félreértelmezhetővé válik.
Sokan tévesen úgy gondolják, hogy a humanizmus az élvezetekről szól, és egyfajta hedonista filozófia. Ez részben abból fakad, hogy a humanizmus hangsúlyozza az ember szabadságát és jogát a boldogságra. De a humanizmus nem a mértéktelen élvezetekről szól, hanem az emberi kiteljesedésről, ami ennél sokkal összetettebb.
A hedonizmus szerint az élvezet és a fájdalom elkerülése a legfőbb jó. Ennek radikális változata az érzéki örömöket hajszolja, míg a mérsékeltebb változatok (pl. Epikurosz filozófiája) inkább a tartós, kiegyensúlyozott boldogságot keresik.
A humanizmus viszont nem az élvezetekre koncentrál, hanem az emberi értelemre, etikai felelősségre és a fejlődésre. A humanista eszme szerint a boldogság nem öncélú élvezkedésből fakad, hanem az értelem, erkölcs és kreativitás kibontakoztatásából.
Példák a különbségre:
A humanizmus felszabadította az embereket a középkori dogmatikus gondolkodásból, és ezzel együtt elutasította azt az elképzelést, hogy a földi élet szenvedésre van ítélve. Mivel a humanizmus elismeri az egyéni szabadságot és az emberi boldogság fontosságát, sokan ezt félreértik, és azt hiszik, hogy a korlátlan testi-lelki élvezeteket támogatja.
Ezt a félreértést fokozza az is, hogy a reneszánszban valóban megjelent egy érzéki élvezeteket is elfogadó kultúra (pl. Boccaccio Dekameronja vagy a reneszánsz festészet idealizált testképei), de ez nem azonos a humanizmus alapelveivel.
A valódi humanizmus egyensúlyt keres. Elismeri az emberi vágyakat és örömöket, de azokat nem célnak, hanem eszköznek tekinti az élet kiteljesedéséhez. Nem tagadja az élvezeteket, de azt mondja: az ember nemcsak a vágyai által létezik, hanem értelme és erkölcse által is.
Ahogy Leonardo da Vinci mondta:
"Nem elég csak élni, tudni is kell, hogyan éljünk."
Mit gondolsz erről? Érezted már, hogy a humanizmust félreértik ebben az értelemben?
Igen, nap mint nap láthatunk olyanokat, filmekben, olvashatunk könyvekben, sőt hírekben is halljuk, hogy despota vezetők a hedonizmusukat rákényszerítik alattvalóikra is, alkalmazottaikra, és ezzel jutalmaznak. Ez talán távol áll attól amiért születtünk, különösen, ha értékrendünknek nem felel meg.
Pontosan! A despota vezetők gyakran a saját hedonizmusukat és hatalmi játszmáikat összemossák a "boldogság" vagy "jó élet" eszméjével, miközben valójában csak az uralmukat próbálják igazolni. Ez nemcsak a humanizmus félreértése, hanem annak teljes kiforgatása is.
A történelem során sok diktátor és zsarnok úgy próbálta fenntartani az uralmát, hogy a hedonizmust eszközként használta:
Ez távol áll a valódi humanizmustól, mert az embert nem élvezeti fogyasztónak, hanem értelmes lénynek tekinti.
Ha nem a hatalom vagy az érzéki élvezetek, akkor mi lehet az ember valódi célja? A humanizmus azt mondja: az ember célja az, hogy kiteljesedjen – szellemileg, erkölcsileg és alkotó módon.
A történelemben azok voltak a legnagyobb hatású emberek, akik nem az élvezeteket hajszolták, hanem valami mélyebb értelmet találtak:
Ezek az emberek nem önmaguk hedonista kielégüléséért éltek, hanem az emberiség építéséért.
A modern világ tele van olyan rendszerekkel, amelyek elhitetik az emberekkel, hogy az élvezetek a legfőbb jók. A reklámok, a fogyasztói kultúra és a hatalom birtokosai mind azt próbálják sugallni, hogy a boldogság anyagias és érzéki élvezetekből áll. De ha ez igaz lenne, akkor a leggazdagabb emberek lennének a legboldogabbak – mégis sokan közülük depressziósak és kiégettek.
A valódi boldogság – ahogy a humanizmus tanítja – az értelemben, a fejlődésben, az alkotásban és a közösségben rejlik.
Mit gondolsz, van-e esély arra, hogy az emberek tömegesen felismerjék ezt, vagy mindig is kevesek kiváltsága marad?
A nyugati kultúrákban az ajtó nincs kulcsra zárva az elvben, de nekünk kell kinyitni, és belépni rajta. Néhány kultúrában, mint például az észak-koreai, és egyéb kelti kultúrákban is, a zárt ajtókat még őrök is védik. Ez az oktatásban tabukkal, elferdített egyoldalú médiával jelenik meg, ugyanakkor szigorú törvények sújtanak le arra, aki ellent mond a hatalmi fővonalnak.
Nagyon találó a metaforád az ajtóval! A nyugati kultúrákban az elv, a lehetőség adott – az ajtó nincs kulcsra zárva –, de az egyénen múlik, hogy él-e vele. Viszont más kultúrákban, főleg diktatórikus rendszerekben, az ajtó nemcsak zárva van, hanem még őrzik is, és aki megpróbálja kinyitni, azt büntetést kap.
Ez a különbség leginkább az oktatás, a média és a jogrendszer háromszögében nyilvánul meg.
A szabad társadalmakban az oktatás célja az, hogy gondolkodni tanítson, nem pedig azt, hogy mit gondolj. A kritikai gondolkodás és a nyitott eszmecsere lehetővé teszi, hogy az ember maga fedezze fel az igazságot.
Ezzel szemben az elnyomó rendszerekben az oktatás célja az, hogy formálja a gondolkodást egy adott ideológia szerint. Példák erre:
Ezért történik az, hogy egy észak-koreai vagy egy kínai diák teljesen más világképet kap, mint egy nyugati. Ők egy zárt ajtó mögött nőnek fel, és sokan soha nem is tudják meg, hogy egyáltalán létezik egy ajtó.
A média az egyik legfontosabb eszköz a társadalmi tudat formálásában. A szabad világban sokszínű, versengő média létezik, és bár vannak torzítások, az emberek elvben több forrásból tájékozódhatnak.
Ezzel szemben az elnyomó rendszerekben a média egyoldalú, és csak a hatalom narratíváját közvetíti. Példák:
Ezek a rendszerek nemcsak bezárják az ajtót, hanem falakat is építenek köré, hogy senki ne is lássa, hogy ott van.
Míg a szabad társadalmakban a törvények alapvetően az egyén védelmét szolgálják, az elnyomó rendszerekben a törvények az állam védelmére és az engedelmesség kikényszerítésére szolgálnak.
Néhány példa:
Az ilyen törvények nemcsak bezárják az ajtót, hanem még az ajtóhoz vezető utat is eltorlaszolják.
A nyitott ajtó önmagában nem elég – sok ember nem lép be rajta, mert fél, vagy mert nem tudja, mi van mögötte. Ezért a legfontosabb feladat a tudás és a kritikai gondolkodás terjesztése.
De vajon a társadalmak valaha képesek lesznek tömegesen felismerni a manipulációt, vagy mindig csak egy kisebbség fogja megérteni? És szerinted a nyugati világ valóban teljesen szabad, vagy ott is léteznek rejtett ajtók és korlátok?
Soha nem lesz teljesen szabad, mert, bár nincsenek kulcsra zárt ajtók, de vannak hamis, hívogató ajtók. Míg a tudomány ajtajainak kilincseit le kell nyomni, a hamis, sarkig nyitott ajtók csábítanak.
Nekem is ez a véleményem! Az igazi tudás ajtói erőfeszítést igényelnek, míg a hamis, csábító ajtók könnyen elérhetők, és azonnali kielégülést ígérnek. Ez a különbség az igazi tanulás és a manipuláció, az értékes és az értéktelen között.
A hamis ajtók mögött általában olyan dolgok állnak, amelyek:
Ezért olyan népszerűek az összeesküvés-elméletek, a populista narratívák, az áltudományok és az érzelmekre építő propaganda. Az ilyen „ajtók” mögött nem a szabadság van, hanem a manipuláció és a függőség.
A tudás ajtaja soha nem tárul ki magától, mert:
Szerinted az emberek ösztönösen vágynak az igazságra, vagy inkább az egyszerű, kényelmes illúziókat keresik?
Azt gondolom egy idő után sok ember kiég, és kényelmes illúziókat kerget, de vannak, akik soha nem adják fel. Ezeket az embereket viszont száz évek múlva is nevükön fogják szólítani.
Pontosan! Az igazság keresése fárasztó, és sokan idővel belefáradnak, különösen, ha úgy érzik, hogy nincs értelme a harcuknak, vagy úgysem tudnak változtatni a világon. Ezért menekülnek sokan a könnyebb, kényelmes illúziókba.
De mindig vannak olyanok is, akik soha nem adják fel. Ők azok, akik kételkednek, gondolkodnak, kutatnak és kérdeznek, még akkor is, ha emiatt elszigetelődnek vagy ellenségeket szereznek.
A kiégés és a kényelmes illúzió választása
Azok, akik soha nem adják fel
Sokan azt mondják, hogy „úgysem lehet megváltoztatni semmit”, vagy egy fecske nem csinál nyarat, de az igazi változás nem mindig látványos vagy azonnali. Az egyéni gondolkodók, filozófusok, tudósok évszázadokon át építették azt a tudás- és szabadságalapot, amin ma állunk. Ha ők feladták volna, ma sokkal sötétebb világban élnénk.
Mit gondolsz, azok, akik soha nem adják fel, mitől ilyenek? Vajon született tulajdonság, vagy az élet formálja őket ilyenné?
Egy ember identitásában nagyon kevés az öröklött, inkább a környezet, és nevelés határozza meg. De ebben az esetben a tűz egy része talán születéstől való. Olyan, mint akik isteneknek születnek, például a bibliai regényhősöm, aki mára már a szabadság, méltóság, a női egyenjogúság jelképe,
Igen, ez egy nagyon érdekes kérdés! Az ember identitását és gondolkodását főként a környezete és a neveltetése formálja, de vannak olyan elemek, amelyeket mintha magunkkal hoznánk. A „tűz”, az igazságkeresés vágya talán egy velünk született hajlam, amit a környezet vagy felerősít, vagy elnyom.
Ugyanakkor a környezet nagyon sokat számít:
A világ sokszor próbálja kioltani ezt a belső tüzet – iskolák, munkahelyek, társadalmi normák. Sokan belefáradnak, beletörődnek, alkalmazkodnak. De néha egy könyv, egy találkozás, egy élmény újra felébreszti bennük az igazságkeresést.
Szerinted van olyan pont, ahol valaki végleg elveszíti ezt a tüzet, vagy mindig van esély a visszatérésre?
Talán mindig van esély. Példák a politikai foglyok szabadulás utáni harcai. Ha jól emlékszem Táncsics Mihályt, és Göncz Árpádot lehetne említeni a magyar történelemben.
Igen, nagyon jó példák! Táncsics Mihály és Göncz Árpád is olyan emberek voltak, akik nem adták fel a harcot, még akkor sem, amikor börtönbe kerültek. A politikai foglyok történetei mutatják, hogy az igazságkeresés és a belső tűz nem mindig oltható ki – még a legkeményebb elnyomás sem tudja teljesen megtörni az embert.
Szerinted mi különbözteti meg azokat, akik a börtön után is folytatják a harcot, azoktól, akik feladják?
Talán akik feladják, kialakul bennük egy krónikus félelem, lehet, már szorongás, vagy paranoia. Erre rá is játszanak a hatalmak. Ismert tények, a megfélemlítés egy módszere az elnyomásnak.
Teljesen igazad van, és valóban, a félelem és a szorongás sok esetben az elnyomás legnagyobb hatása. Amikor valakit hosszú időn keresztül elszigetelnek, megaláznak vagy megfélemlítenek, az komoly pszichológiai hatásokat gyakorolhat rá. Sokak számára a félelem és a paranoia válik a valóság egy részévé, ami hosszú távon elnyomhatja a cselekvési szabadságot és a belső motivációt. A hatalmak gyakran éppen erre építenek: a félelemre, hogy az emberek ne merjenek kiállni, ne merjenek másképp gondolkodni.
A hatalom számára a megfélemlítés nagyon hasznos eszköz lehet. A krónikus félelem kialakulása segíthet aláásni a személyek önbizalmát és egyesítheti őket az elnyomó hatalommal szembeni ellenállás helyett. Ez egyfajta kognitív disszonanciát is létrehozhat: az emberek nem hiszik el, hogy képesek változtatni, ezért inkább alkalmazkodnak, hogy elkerüljék a további veszélyeket.
A szorongás és a paranoia akkor alakulhat ki, ha valaki úgy érzi, hogy minden lépése és döntése figyelés alatt áll, és bármelyik tettével veszélyeztetheti saját vagy mások életét. Ez a folyamatos nyomás és elnyomás arra vezethet, hogy az egyén nem mer kockázatot vállalni, még akkor sem, ha belsőleg szeretne változást elérni.
Politikai foglyok esetén gyakran alkalmazzák a pszichológiai tortúrát: izolálás, fenyegetések, hamis vádak, vagy a család elleni fenyegetések. Mindez elsősorban a félelem elültetésére szolgál, hogy a fogoly ne merjen szólni vagy kiállni.
A szorongás és a paranoia olyan szintet érhet el, hogy az emberek már nemcsak a közvetlen környezetükben, hanem mindenhol potenciális ellenséget látnak. A hatalom jól tudja, hogy ha meg tudják osztani a társadalmat, ha képesek kiélezni az emberek közötti bizalmatlanságot, akkor könnyebben irányíthatják a helyzetet.
A kérdés az, hogy miként lehet erősíteni azokat, akik még mindig küzdenek, hogy ne veszítsék el ezt az erőt és a hitét a változásban? Szerinted mi lenne a legfontosabb eszköz ahhoz, hogy ne adjanak be azok, akik még keresnek egy másik utat?
A szabadság útja végtelen, a zsarnokok magukat pusztítják el zsákutcáikkal. Csak ki kell várni a szabadság kapujának kinyitását Sajnos, néha nemzedékek élete eltelik a várt pillanatig.
Igaz milliók meghaltak a náci koncentrációs tábotokban, de végül a kapuk ott is kinyíltak a túlélőknek.
Igen, az idő hatalmas ereje képes megtörni a zsarnokokat, bár sokszor ez a folyamat drága árat követel. A történelmünk tele van olyan példákkal, amikor a zsarnoki rendszerek képesek voltak erőszakkal megfélemlíteni, elnyomni és megölni milliókat, de ezek az erőszakos rendszerek végül összeomlottak, mert a szabadság vágya nem lehetett elpusztítani. A koncentrációs táborok túlélőinek történetei rendkívül erősek és tanulságosak, mert bár a fizikai és lelki megpróbáltatások óriásiak voltak, sok esetben a túlélők megtalálták a módját, hogy túléljék és végül szembenézzenek a jövővel.
A türelmes várakozás kulcsfontosságú. Ahogyan írod is, a zsarnokok saját magukat pusztítják el, a hatalmuk végső soron önmagukat fogja kioltani. A zsarnoki rendszerek lényege, hogy szigorúan kontrollálják a társadalmat, de ha a kontroll túl szoros, ha a nyomás túl nagy, akkor a rendszer belső feszültségekhez vezethet, amelyek végül összeomlanak.
A túlélők történetei valóban azt mutatják, hogy bár egy-egy generáció szenvedhet a zsarnokság alatt, a szabadság mindig elérhetővé válik, ha az emberek nem adják fel a reményt. A történelemben mindig voltak olyanok, akik bátor ellenállást tanúsítottak, akik nem törtek meg a legnehezebb körülmények között sem. Ők azok, akik bizonyították, hogy a remény és az igazság iránti vágy sokkal erősebbek lehetnek, mint a zsarnoki erőszak.
Ahogyan említetted, milliók haltak meg a náci koncentrációs táborokban, és sokáig úgy tűnt, hogy a zsarnoki rendszerek örökkévalónak tűnnek. Azonban a túlélők történetei tükrözik a szabadság örök vágyát, és azt, hogy a szenvedés után mindig van lehetőség a megújulásra, a bűnös rendszerek pedig nem állhatnak meg örökké. Az ilyen események megerősítik, hogy bár időt és áldozatokat igényel, a szabadság mindig újra fel fog támadni.
A kérdés talán az, hogy mi segíthet abban, hogy a jövőben egy ilyen szenvedés ne ismétlődhessen meg? Hogyan lehet megelőzni a zsarnoki rendszerek kialakulását, vagy hogyan lehet erősíteni azokat, akik képesek és hajlandóak harcolni a szabadságért?
Meg kell emlékezni, tanulni kell róla. Elemezni. Nem véletlenül volt tabu téma a volt szocialista országokban a II. világháború. A hatalom félt az igazságoktól. Sajnos egy nemzedék úgy nőtt föl, hogy alig tanult erről a korról valamit. Sok is a tévhit az 55-85 évesek között ma, erről a korról.
Igen, pontosan. A múlt elhallgatása vagy félreértelmezése sokszor a hatalom eszköze, hogy megőrizze a dominanciáját. Az, hogy a volt szocialista országokban a II. világháború és annak következményei tabunak számítottak, nem véletlen. A rendszernek nem volt érdeke, hogy az emberek a történelem ezen szakaszát objektíven és kritikusan tanulmányozzák, mivel az olyan tényeket és szembesítéseket hozott volna felszínre, amelyek ellentmondtak a hivatalos narratíváknak.
A kommunista rezsimek különösen attól féltek, hogy túl sok igazság kerülhetne napvilágra, hiszen a II. világháború sok aspektusa közvetlenül kapcsolódott a rendszer alapjaival. A háború szocialista ideológiai konfliktusai, a háború utáni tisztogatások, a kommunista pártok hatalomra kerülése és az azok által elkövetett megtorlások mind olyan történések voltak, amelyek szembesíthették volna az embereket a valósággal, és megingathatták volna a hatalom legitimitását.
Ezt az igazságot a hatalom el akarta rejteni, és az emberek számára csak egy egységes, lebutított narratívát adtak, amely a "nagy és diadalmas szocialista forradalom" történetét mesélte el. A valós történelem pedig elnyomásra, elhallgatásra és a kollektív emlékezet manipulálására épült.
Az 55-85 éves korosztály gyakran nem kapott megfelelő információt a háborúról és annak következményeiről. Sok esetben, amit ők tudtak vagy hittek, az a rendszeres propagandából, a politikai tanulmányokból, vagy a tudatosan elferdített történelemből származott. A tabu témák gyakran a családokban is elhallgatásra kerültek, így a második világháború tényleges eseményeiről sokszor csak vélt ismeretek vagy félreértett tévhitek maradtak.
Ez a generáció, amely gyerekként vagy fiatal felnőttként élt a kommunista rezsimek alatt, gyakran nem volt abban a helyzetben, hogy szembenézzen a valósággal. Amikor végül megváltozott a politikai légkör, és lehetőség nyílt a történelmi események újraértelmezésére, a generációk közötti szakadék egyre nagyobbá vált. A fiatalabbak, akik már szabadabb információs környezetben nőttek fel, képesek voltak más perspektívákat megismerni, míg a régebbi generációk gyakran az elnyomott igazságokkal szembesültek, és nehezen fogadták el a szembenézést a múlttal.
Emlékezni és tanulni a múltból alapvető ahhoz, hogy megelőzzük a hasonló hibákat. Az, hogy nyíltan beszéljünk a történelemről, nemcsak egy tisztességes közösség megteremtéséhez szükséges, hanem azért is, mert meg kell értenünk a tanulságokat, hogy hogyan élték meg az emberek az elnyomást, és hogyan lehet erősebbé válni abban, hogy a szabadság és a demokrácia biztosítva legyen.
Az oktatásban, különösen a történelem területén, kritikus gondolkodás kell, hogy domináljon. A múlt tanulmányozása során az objektivitásra és a nyílt vitára van szükség, hogy a társadalom ne csak homályos, romantikus képeket alkothasson a történelmi eseményekről, hanem valódi, részletes és pontos képet kaphasson. A tévhitek eloszlatása és a valóság megértése kulcsfontosságú a jövő építése szempontjából.
A történelem segíthet abban, hogy megértsük, mit tettünk rosszul, hogyan működtek a sikeres elnyomó rendszerek, és hogyan védhetjük meg magunkat a jövőben a hasonló mechanizmusoktól. Az emlékezés nemcsak történelmi kötelesség, hanem moralitás kérdése is: miután megtanultuk, mit tettünk, miért és hogyan, annak alapján hozhatunk tudatos döntéseket a jövőben.
Ezért nem szabad elfelejtenünk azokat, akik a történelem legsötétebb időszakaiban küzdöttek a szabadságért. És nemcsak a múltra kell figyelnünk, hanem arra is, hogy mi történt azóta, hogy a szabadság kapui végre kinyíltak, és hogyan tudjuk megóvni azokat a kiszolgáltatott csoportokat, akik ma még ugyanúgy hátrányos helyzetben vannak a világ különböző részein.
Köszönöm!
Szocio Guy,
2025.02.07. szombat
A szégyen valójában a valakivé válásunk és a helyünket a társadalomban meghatározó érzelem. Az emberek akkor érzik a szégyent, amikor úgy érzik, hogy nem feleltek meg egy csoport vagy közösség elvárásainak, normáinak vagy értékrendjének. Ilyenkor az érzelem a személy teljes énjére vonatkozik: nemcsak azt érzem, hogy rosszat tettem, hanem azt is, hogy rossz vagyok. Tehát a szégyen nem a tettekhez, hanem a személyhez kapcsolódik. Az is fontos, hogy a szégyen szociális érzés, tehát valójában a másokkal való kapcsolatunkban érezzük meg.
A bűntudat ezzel szemben sokkal inkább a tettekhez kapcsolódik. A bűntudat akkor jelenik meg, amikor úgy érezzük, hogy valamilyen cselekedetünkkel megsértettük saját erkölcsi elveinket vagy a saját értékrendünket. A bűntudat tehát nem az én rossz voltáról, hanem a tetteinkről szól: „Rosszat tettem, de nem vagyok rossz ember.” A bűntudat gyakran magában foglalja azt a vágyat is, hogy jóvá tegyük a tettünket, és kísérletezünk a helyreállítással.
A szégyen viszont nem feltétlenül vezet közvetlen változáshoz, mivel sokkal inkább az önképünkkel kapcsolatos: a szégyen az önértékelésünket rombolhatja le, ami nehezítheti a változást, mert az érintett személy érezheti, hogy már mindegy, hogy mit tesz, úgyis „rossz” marad.
Hozok egy példát: A náci katona szégyent érez, mert nem volt elég kegyetlen. Ez azért távol áll az általános rossz fogalmától, hiszen a nézőpontom szerint inkább jobb volt, mint a többiek. Nem felelt meg a csoport elvárásainak inkább.
Ez pedig és összetett példa, és rávilágít arra, hogy a szégyen nemcsak a „rossz tettek” érzésére vonatkozik, hanem erőteljesen a társadalmi normákhoz, csoportokhoz és azok elvárásaihoz is kapcsolódik.
A náci katona példája valóban jól illusztrálja azt, hogy a szégyen nem mindig kapcsolódik egyértelműen ahhoz, hogy valaki „rossz” vagy „jó” cselekedetet követett-e. Ebben az esetben, a katona szégyenérzete nem abból fakad, hogy rossz ember lenne, hanem inkább abból, hogy nem tudott megfelelni a csoport, a náci ideológia elvárásainak – például hogy nem volt elég kegyetlen vagy nem hajtotta végre a legszélsőségesebb tetteket, amelyeket elvártak tőle. A szégyen érzése tehát arra vonatkozik, hogy nem teljesítette a csoport (a náci vezetés és ideológia) számára meghatározott normákat, és emiatt nem találta helyét az adott társadalmi környezetben.
A szégyen tehát nem feltétlenül a „jó” vagy „rossz” megítélésével kapcsolatos, hanem inkább azt jelzi, hogy az egyén nem felel meg a környezetében meghatározott normáknak. Ebben az esetben, ha a katona nem volt elég kegyetlen, akkor nem illeszkedett bele a csoport által elvárt viselkedésformába. Ezáltal a szégyen érzése a személy azon belső vágyából fakad, hogy ő elfogadott legyen abban a környezetben, ahol él, és megfeleljen annak a normának, amit a csoport felállított.
Ez az ellentét abban, hogy valaki „jobb” lehetett a többieknél, de mégis szégyenkezett, jól mutatja, hogy a szégyen érzése nem mindig kapcsolódik morálisan értékelt tettekhez. Inkább egy társadalmi, csoportnormák alapján szerveződő érzés, amely azt jelzi, hogy a cselekedet vagy a személy nem felelt meg azoknak az elvárásoknak, amelyek a csoporthoz való tartozást meghatározzák.
Ebben az értelemben a szégyen és a bűntudat egyfajta szembeállítása is érthető: míg a bűntudat a személyes erkölcsi mércékhez való viszonyulásban jelenik meg, a szégyen inkább a közösségi elvárásoknak való megfelelés hiányából származik.
Azáltal, hogy a náci katona szégyent érzett, de nem bűntudatot, nagyon jól rávilágít a két fogalom közötti különbségre. A szégyen itt valóban a csoport elvárásainak való meg nem felelésből származott, mivel nem tudott kellő mértékű kegyetlenséget tanúsítani a náci ideológia szempontjából. Ugyanakkor nem érezhetett bűntudatot, mivel ő a saját erkölcsi elvei alapján értékelte a tetteit, nem a csoportnormák és elvárások határozták meg, hogy mi a „helyes” vagy „helytelen”.
A szégyen tehát a mások, a csoport vagy a társadalom előtti elvárásokhoz való viszonyulás, míg a bűntudat a saját személyes értékrend és erkölcsi mérce alapján megélt érzés. A katona nem érezte úgy, hogy megsértette volna saját erkölcsi elveit, hanem inkább a környezetének elvárásait nem teljesítette.
Ez a példád megmutatja, hogy bár a szégyen és a bűntudat gyakran összemosódhatnak, alapvetően más dimenziókban gyökereznek: míg a szégyen a társadalmi és csoportnormákhoz kapcsolódik, addig a bűntudat az egyéni erkölcsi értékrendet érinti.
A lelkiismeret tulajdonképpen az az „belső hang”, amely irányítja, hogy mit tartunk helyesnek vagy helytelennek. Ő a mi egyéni erkölcsi mércénk, ami segít abban, hogy azonosítani tudjuk, mikor cselekedtünk az elveinkkel összhangban, és mikor tértünk el tőlük. A lelkiismeret tehát inkább a bűntudat érzésének forrása, mert akkor aktiválódik, amikor úgy érezzük, hogy valamit rosszat tettünk saját értékrendünk vagy erkölcsi elveink szerint.
Például, ha valaki átver másokat, és lelkiismereti furdalása van emiatt, az a bűntudatot eredményezi, mivel az egyén tudatában van annak, hogy a tettei nem feleltek meg az ő saját erkölcsi elvárásainak. A lelkiismeret tehát közvetlenül összefonódik a bűntudat érzésével, mivel utóbbi gyakran a lelkiismeret „szavának” eredménye.
A szégyen esetében viszont a lelkiismeret szerepe más irányból jelenhet meg. A szégyen nem annyira a saját erkölcsi értékrendünkhöz kapcsolódik, hanem inkább a társadalmi, csoportnormákhoz. Amikor valaki szégyent érez, nem feltétlenül arról van szó, hogy megsértette saját erkölcsi elveit (bár előfordulhat), hanem inkább arról, hogy nem felelt meg azoknak a társadalmi elvárásoknak, amelyek szerint ő „helyes” vagy „elfogadott” lenne a közösségében.
Itt is van egyfajta „lelkiismeret”, de inkább a társadalmi normák és mások elvárásainak formájában. Amikor egy katona, mint az előző példádban, nem érezte elég kegyetlennek magát, akkor a csoport által támasztott elvárásokkal kapcsolatos lelkiismereti konfliktust élhetett meg, nem pedig saját erkölcsi elveivel.
Szóval, a lelkiismeret a bűntudat kapcsán egyénileg, személyes értékekkel és erkölcsökkel kapcsolódik, míg a szégyen inkább a társadalmi és csoportnormákhoz kapcsolódó lelkiismereti megélést jelenthet. Mindkét érzésben tehát a lelkiismeret fontos szereplő, de más-más dimenzióban.
Tehát a lelkiismeret a felügyelő, a bűntudat, a már elkövetett cselekvések saját megítélése. A lelkiismeret tehát valóban egyfajta belső felügyelőként működik, aki folyamatosan értékeli a tetteinket, a gondolatainkat és az érzéseinket. Ő az a belső iránytű, amely segít eldönteni, hogy amit csinálunk, az helyes vagy helytelen az egyéni erkölcsi elveink alapján. A lelkiismeret tehát nemcsak akkor aktiválódik, amikor hibázunk, hanem folyamatosan jelen van, és figyelmeztethet minket, ha eltérünk a helyes úttól, vagy segíthet megerősíteni bennünk a helyes döntéseket.
A bűntudat ezzel szemben, már az elkövetett cselekvések megítélése. Akkor érezzük, amikor már megtörtént a „rossz” cselekedet, és a lelkiismeretünk utólag reagál arra, hogy nem tettünk eleget saját erkölcsi mércénknek. A bűntudat tehát a cselekedet és a belső értékrend közötti diszkrepanciát jelzi, és azt a feszültséget, amit az okoz, hogy nem a lelkiismeretünk szerint jártunk el.
A lelkiismeret tehát figyelmeztethet előre, míg a bűntudat akkor jön, amikor már túl vagyunk egy cselekedeten, és az utólagos értékelés alapján nem tudjuk elkerülni az érzést, hogy valamit rosszul tettünk. A lelkiismeret előzi meg a bűntudatot, és segít abban, hogy elkerüljük a későbbi bánkódást, amennyiben figyelünk arra, hogy mi helyes és mi nem.
Ez az elképzelés a lelkiismeret és bűntudat kapcsolatáról jól illeszkedik ahhoz, hogy a lelkiismeret inkább egy megelőző, „szabályozó” szerepet tölt be, míg a bűntudat egyfajta „utólagos visszajelzés”, amely akkor lép fel, amikor valaki már nem teljesítette az elvárt vagy belsőleg érzékelt erkölcsi normákat. A lelkiismeret szorosan kapcsolódik a szuper egohoz, a felettes énhez.
A lelkiismeret és a szuper-ego (vagy felettes én) szoros kapcsolatban állnak egymással, mivel mindkettő az egyén erkölcsi és etikai irányításáért felelős struktúrák. A pszichológiai elméletekben Freud jól körvonalazta a szuper-egót, mint az emberi psziché azon részét, amely az erkölcsi normák, szabályok, ideálok és társadalmi elvárások internalizált képét tartalmazza. Ez a belső „felügyelő” – ahogy a lelkiismeretet is nevezhetjük – segít abban, hogy az egyén a szocializálódott normák szerint viselkedjen.
A szuper-ego Freud szerint a személyiség három fő struktúrájának egyike: az ösztönökért felelős id, az önfegyelemért felelős ego, és a szociális normák, erkölcsi elvek és felelősség érzését hordozó szuper-ego. A szuper-ego tehát az, ami az egyént a társadalmi és erkölcsi szabályoknak való megfelelésre ösztönzi.
A lelkiismeret ebben az értelemben a szuper-ego egyik aspektusa, amely azt a belső érzést adja, amikor nem felelünk meg saját vagy a társadalom erkölcsi elvárásainak. A szuper-ego, mint a psziché morális iránytűje, állandóan figyelemmel kíséri a cselekedeteinket, és a lelkiismeret ennek az „ellenőrzésnek” az érzelmi, tapasztalati oldala. Ha cselekszünk, és úgy érezzük, hogy eltévedtünk az erkölcsi úton, akkor a lelkiismeret (és ezzel a szuper-ego) vált ki bennünk bűntudatot vagy szégyent, ha a társadalmi normáknak nem felelünk meg.
A szuper-ego a szülői elvárások, a társadalmi normák és az erkölcsi tanítások internalizálódott formája, tehát az önálló erkölcsi szabályrendszert alkotja, amely a lelkiismeret működését alapvetően meghatározza. A lelkiismeret és a szuper-ego közötti kapcsolat tehát az, hogy a szuper-ego adja a normákat és szabályokat, amelyeket a lelkiismeret érzékeltet és megvalósít az érzelmi, pszichológiai síkon.
Például, amikor valaki úgy érzi, hogy hibázott, és bűntudatot érez a tette miatt, az a szuper-ego által diktált erkölcsi szabályok megsértését jelzi, amit a lelkiismeret az érzelmi szinten feldolgoz. A lelkiismeret tehát nem csupán a szuper-ego figyelmeztetése, hanem annak az érzelmi válasza, amely egy belső konfliktust (helyes és helytelen) generál, és segít az egyénnek abban, hogy a cselekedeteit újraértékelje.
Szóval a szuper-ego és a lelkiismeret közötti kapcsolat valóban egy szoros összefonódás, mivel a lelkiismeret a szuper-ego irányítása alatt segít felismerni a cselekedetek erkölcsi következményeit, és érzelmi válaszokat generál, mint a bűntudat vagy szégyen.
A szuper ego lehet pusztító is. Például, ha van egy éhes hajléktalan. Egy képzeletbeli piacon ott az alma, de nincs pénze a hajléktalannak. Az ösztön én azt mondja, szükséges tápanyag. Az egó azt mondja vedd el, mert baj van. A szuper ego megtiltja. - Majd az ösztön én küldi a vészjelet. Az egó kiabál, hogy nagy baj van, kérd el, vagy koldulj! A szuper ego megtiltja. Nem koldulunk. -> A hajléktalan összeesik.
Ez egy erőteljes példa arra, hogyan lehet a szuper-ego pusztító hatású, ha túlzottan kemikusan, azaz túl mereven követi az erkölcsi elveket, anélkül hogy figyelembe venné a helyzet valódi szükségleteit.
A példádban a szuper-ego valóban kemikusan működik: a szociális normák, az erkölcsi elvek, és a társadalmi szabályok alapján azzal a parancsoló elvvel lép működésbe, hogy "nem lopunk, nem koldulunk". Ez egyfajta morális dogmatizmus is lehet, ahol az egyén belső világában mindenféle szociális és erkölcsi szabály túlzottan megkeményedik, és emiatt nem engedi meg a helyzet finomabb értékelését, a körülményekhez való rugalmas alkalmazkodást.
Ebben az esetben a szuper-ego merevsége nem enged teret a szituációnak, és ahelyett, hogy lehetőséget biztosítana az ösztönök, az alapvető szükségletek kielégítésére, inkább szigorúan elutasítja azt, amit az ösztönök és az ego sürgetnek: a túlélési szükségletek kielégítését, akár koldulással, akár a boltban lévő alma elvételével.
A szuper-ego itt egy hatalmas belső konfliktust generál, és mivel az ego (a racionális én) képtelen kompromisszumot találni az ösztönén és a szuper-ego között, a helyzet megoldatlanul marad. Az egó igyekszik valahogy navigálni az ösztönök (nélkülözés, túlélési vágy) és a szuper-ego (erkölcsi elvárások) között, de végül, ha a szuper-ego túlságosan dominál, az éhség és a kétségbeesés nem kap kellő figyelmet.
Ez a példád jól szemlélteti, hogy a szuper-ego nemcsak a bűntudatot generálhatja, hanem pusztító hatással is lehet, ha túl mereven ragaszkodik a normákhoz, és nem enged alkalmazkodni a helyzethez. A túlzottan szigorú, rugalmatlan szuper-ego elnyomhatja az alapvető túlélési ösztönöket, és ilyen esetekben akár életveszélyes következményekkel járhat.
Ezért az érdemes észben tartani, hogy a szuper-ego nem minden esetben az egyetlen irányadó. A túlélés, az együttérzés, az empátia, és a körülményekhez való alkalmazkodás is fontos szerepet kell, hogy játsszon az egyéni döntéshozatalban. Az ego ebben az esetben a kulcsfontosságú szereplő, mivel segíthetne egy rugalmasabb, árnyaltabb döntést hozni, figyelembe véve mind az ösztönök, mind a társadalmi normák hatásait. A szuper-ego túlzott elnyomása viszont konfliktust szülhet, ahogy ebben az esetben is történt. A szorongó és gátlásos felnőttek (vagy fiatal felnőttek) esetében valóban előfordulhat, hogy nehezen kérnek segítséget, még akkor is, ha életveszélyben vannak. Ezt a jelenséget sokféle tényező okozhatja, és valóban szoros összefüggésben állhat a nevelési háttérrel, de nemcsak azzal. Az ilyen magatartás jellemzően a szorongásos problémák és önbizalomhiány következménye lehet, amit részben a gyermekkori szocializáció, illetve a családi környezet is formálhatott.
A szorongás gyakran a szülők által alkalmazott túlzott kontroll vagy érzelmi elhanyagolás következménye. Ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol állandóan kritizálják, nem adnak lehetőséget a hibázásra, vagy túlzott elvárásokat támasztanak vele szemben, az önértékelése könnyen romolhat. A szülők túlzott szigora vagy túlzott védelme is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek úgy érzi, hogy mindig megfelelnie kell, de nem szabad hibáznia, és a segítségkérés gyengeségnek tűnhet.
Ezek a túlzott elvárások a szorongás kialakulásához vezethetnek, amely felnőttkorra is megmaradhat. A szorongó személyek hajlamosak arra, hogy minden egyes döntésüket és lépésüket túl analizálják, és gyakran az önállóságuk, vagy a másoktól való függésük kérdései is bonyolultabbá válhatnak számukra. Ilyen esetekben az önálló segítségkéréshez szükséges érzelmi bátorság gyakran hiányzik.
A gátlásosság, vagyis az a jelenség, amikor egy személy hajlamos arra, hogy tartózkodjon a figyelem középpontjába kerüléstől, szintén nagymértékben függhet a gyermekkori tapasztalatoktól. Ha valaki gyermekként folyamatosan elutasítást vagy elnyomást tapasztalt, esetleg nem kapott megfelelő érzelmi támogatást, akkor felnőttként hajlamos lehet magát háttérbe szorítani, vagy éppen elkerülni a konfliktusokat. Az ilyen személyek számára gyakran különösen nehéz kérni a segítséget, mert úgy érzik, hogy ezzel mások terhére lennének, vagy hogy maguk nem érdemlik meg a segítséget.
A felnőttkori szorongás nemcsak akkor alakulhat ki, amikor a gyermek nem kapott elég figyelmet vagy szeretetet, hanem akkor is, ha a szülők például egyoldalúan túlzottan dolgoztak a sikerre vagy az önállóságra. Ebben az esetben a fiatal felnőtt gyakran azt érzi, hogy nem szabad segítséget kérni, mert azzal megerősíti a gyengeségét.
Az életveszéllyel kapcsolatos helyzetekben a szorongó személyek túlzottan félhetnek a társadalmi megítéléstől, vagy a kiszolgáltatottság érzésétől. Még akkor is, ha életveszélyben vannak, a segítségkérés lehet, hogy túl nagy érzelmi terhet jelent számukra, mivel a szuper-ego vagy a belső kontrollrendszerük azt diktálja, hogy képesek kell lenniük mindent saját maguknak megoldani.
Ez a dinamikus feszültség a személy belső világában erőteljesen gátolhatja a segítségkérést, és így szociálisan elszigetelődhetnek, miközben a valódi szükségleteiket nem képesek kielégíteni. Ebben az esetben tehát nemcsak a segítségkérés nehézsége van jelen, hanem a mélyebb önértékelési problémák és az önállóságra tett túlzott fókuszálás is szerepet játszik.
Ezért rendkívül fontos, hogy a gyermekkori nevelés során a szülők támogató, elfogadó és szeretetteljes környezetet biztosítsanak, ahol a hibázás természetes, és ahol a gyermek megtanulhat segítséget kérni, ha szüksége van rá. A szorongásos, gátlásos felnőttek számára sok esetben szakember segítsége válik elengedhetetlenné, hogy megtanulják kezelni a belső konfliktusaikat, és felismerjék, hogy a segítségkérés nem a gyengeség jele, hanem a gyógyulás, az önmagunk tisztelete és a közösséghez való tartozás kifejezése.
A megfelelő szociális készségek és az érzelmi intelligencia fejlesztése kulcsfontosságú lehet abban, hogy a szorongó felnőttek képesek legyenek kifejezni igényeiket és elvárásaikat másokkal szemben, segítve őket a nevelési háttérből fakadó korlátok átlépésében. Van egy veszélyes határeset is, amikor az utolsó pillanatban az egó győz, és minden határt átszakítva rendkívül agresszíven kezd el harcolni a túlélésért, olyan agresszivitással, amire nem lenne szükség, mert a társadalom meg is értené a problémáját.
És ez valóban egy nagyon érdekes és veszélyes határeset, amely a pszichológiai dinamikák mélyebb megértéséhez vezethet. Ez a helyzet akkor fordulhat elő, amikor az egó határain túl reagál a túlélési vágyra, és egy olyan agresszív reakciót eredményez, amely sokszor nemcsak felesleges, hanem önpusztító is lehet. Az ilyen reakciók általában a belső feszültségek, szorongások és a társadalmi kizártság vagy elutasítás érzésének következményei.
Az egó, mint a mentális védelem eszköze, gyakran próbálja fenntartani a stabilitást és kontrollálni a környezetet. Amikor valaki rendkívüli szorongást vagy stresszt él át, és az érzéseit nem képes megfelelő módon feldolgozni, az egó hajlamos lehet túlkompenzálni. Ez különösen akkor válik veszélyessé, amikor a személy már úgy érzi, hogy minden más eszköz, amihez eddig hozzányúlhattak volna (segítségkérés, önkontroll, társadalmi normák), nem működik vagy elérhetetlen.
Az egó áttörése egy olyan formát ölthet, ahol a túlélésért való küzdelem szinte mindent alá rendel, és egy agresszív túlélési mechanizmus jön létre. Ekkor érzelemmentes vagy indulatvezérelt viselkedések jelentkezhetnek, amelyek túlzásba esnek, és nem a helyzet valódi szükségleteit tükrözik. A személy nem képes mérlegelni a társadalmi elfogadást vagy megértést, mert mindent a túlélésre és a belső feszültségek kezelésére összpontosít.
A veszély abban rejlik, hogy az ilyen reakciók társadalmi szempontból elutasíthatóak lehetnek. A társadalom gyakran nem fogadja el az agressziót, még akkor sem, ha az egy személy belső küzdelmeinek és a társadalom által nem elégségesen kezelt problémáinak a következménye. Az egó túlzott védekezése vagy agresszivitása nemcsak a társadalom számára lesz érthetetlen, hanem az illető számára is, hiszen visszafordíthatatlan döntéseket hozhat, amelyek később bűntudatot és szégyent is generálhatnak.
Ez a dinamikus egyensúlyvesztés, amikor valaki nem képes kezelni a saját határait, de mégis éreznie kell, hogy képes valamit kontrollálni, rendkívül destruktív lehet. Az agresszív viselkedés gyakran önpusztítóvá válik, mivel az egyén belső konfliktusainak kezelése nemcsak a társadalmi normák megsértésével jár, hanem az egyéni identitás is súlyosan károsodhat.
A példámban említett hajléktalan helyzetét is elemezve, azt láthatjuk, hogy az egó túlélési mechanizmusa olykor olyan helyzetekbe vezethet, amikor a társadalmi normák figyelmen kívül hagyásával, vagy a segítő rendszerek elutasításával próbál valaki túllépni a problémáján. Az ilyen jellegű agresszió nemcsak a társadalmi képét roncsolja, hanem az egyén számára is hosszú távú mentális zűrzavart és belső konfliktust idézhet elő.
Az egó túlélése érdekében tett túlzott reakciók, ha nem is vezetnek bűntudathoz azonnal, hosszú távon előidézhetik azt, mert az egyén fokozatosan ráébredhet, hogy az agresszióval nemcsak környezete, hanem önmaga számára is új problémákat generált.
Az ilyen helyzetek egy másik aspektusa, hogy azok a személyek, akik nem rendelkeznek abban a pillanatban megfelelő önkontrollal, hajlamosabbak arra, hogy agresszívan reagáljanak, amikor úgy érzik, hogy nincs kiút. Mivel nem kaptak elegendő szociális támogatást, az agresszió, mint túlélési mechanizmus, hamarabb bekapcsolhat, mint a társadalom normáival való konszenzusra jutás, vagy csak a túlélés kapcsol be.
Ezért fontos, hogy az ilyen személyek, legyenek fiatal felnőttek vagy idősebbek, megfelelő mentális támogatást kapjanak ahhoz, hogy ne kelljen agresszívan küzdeniük a túlélésért, hanem inkább olyan megoldásokat találjanak, amelyek lehetővé teszik számukra a békésebb együttélést a társadalommal.
Az érzelmi intelligencia fejlesztése, a szociális készségek növelése és a belső érzelmi feszültségek kezelése kulcsfontosságú lépések annak érdekében, hogy a személy ne váljon destruktívvá az életében előforduló nehéz helyzetekben. Lehetnek ezek a tettek öngyilkosságok elsősorban, de akár külső agresszió is. A szociális munkának itt nagy felelőssége van. A szociális munkának tehát hatalmas felelőssége van abban, hogy felismerje azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy valaki a túlélési ösztön miatt destruktív útra lépett.
Az öngyilkosság valóban az egyik legdrámaibb következménye annak, amikor valaki belső konfliktusaival, szorongásaival és a túlélési vággyal nem képes megküzdeni. Azok, akik nem találnak kiutat a szorongásos helyzetekből, hajlamosak arra, hogy elzárják magukat a társadalom elvárásaitól, és az életüket értelmetlennek érezzék, ami a halálhoz vezethet. Az egó túlzottan próbálja megőrizni a kontrollt, de ha az túlterheltté válik, végső soron egy olyan döntéshez vezethet, mint az öngyilkosság.
A külső agresszió szintén jelentős kockázatot jelenthet, különösen akkor, amikor az egyén úgy érzi, hogy mások nem értik meg, vagy nem támogatják megfelelően. A környezeti frusztrációk és a szociális elutasítottság érzése gyakran vezethet agresszív viselkedéshez, hiszen a személy úgy érezheti, hogy nem maradt más eszköze, mint erőszakot alkalmazni. Ez az agresszió, bármilyen formában is nyilvánul meg, nemcsak a személyes kapcsolatokra, hanem a társadalomra is komoly veszélyeket jelenthet.
A szociális munkásoknak elengedhetetlen szerepük van az érzelmi válságban lévő személyek támogatásában. Ők azok, akik képesek felismerni, hogy a mentális egészség és a szociális jólét közötti kapcsolat döntő fontosságú, és hogy a társadalmi támogatás alapvetően befolyásolhatja a helyzetek kezelését. Az ilyen helyzetekhez a szociális munkásoknak szakszerű és empatikus hozzáállásra van szükségük, hogy segítsenek az egyéneknek megtalálni a mentális egyensúlyt és a társadalmi integrációt.
Prevenció: Az egyik legfontosabb feladat a problémák megelőzése, még mielőtt azok súlyosbodnának. Az iskolákban, munkahelyeken, szociális intézményekben végzett oktatás és a mentális egészség fontosságának hangsúlyozása kulcsfontosságú a szorongásos zavarok és a krízishelyzetek megelőzésében. A szociális munkásoknak segíteniük kell abban, hogy az emberek ne érezzék magukat elzárva, hanem elérhető támogató rendszerekbe kapcsolódjanak be.
Végül, a társadalom egészének felelőssége is fontos szerepet játszik a problémák kezelésében. A szociális munkások és a mentális egészségügyi szakemberek mellett szükséges, hogy a társadalom érzékenyebb legyen a mentális egészség és a társadalmi kirekesztettség problémáira, és elismerje, hogy ezek nem egyéni problémák, hanem kollektív problémák, amelyekre közösen kell válaszokat találni.
Összességében a szociális munka nemcsak a krízishelyzetek kezelésére irányul, hanem annak előmozdítására is, hogy az egyének képesek legyenek felismerni a segítségnyújtás szükségességét, és hogy az egész közösség támogassa őket ebben a folyamatban.
Például ezért látom szükségességét az alapjövedelemnek. A mondás, hogy: "Aki nem dolgozik, ne is egyék" , az őserdő törvénye. "Vadássz! Vagy meghalsz." Ez egy túlélési agresszióval jár. A társadalomban élőket viszont a társadalomnak kellene megvédeni. Természetesen választhatjuk az őserdő törvényeit, de aki ezt akarja, nem biztos, hogy megtapasztalva a hátulütőit, szeretné is. Ez inkább olyan gondolkodás, mikor a gyermek játék közben azt mondja, hogy: "Ő megoldaná a hírekben lévő problémákat, mert lelőné az ellenséget." Mire apukája azt válaszolja: " Van egy baj viszont. Ők vissza fognak lőni."
Az alapjövedelem kérdése valóban egy komoly társadalmi vita tárgyát képezi. Az őserdő törvénye valóban egyfajta primitív túlélési mechanizmus, ami az egyéni túlélésre összpontosít, és, "vadásznod kell, különben meghalsz". Az ilyen hozzáállás a társadalom szintjén nemcsak dehumanizáló, hanem gyakran pusztító hatású is lehet, hiszen az emberek egy része nem találja meg a helyét a társadalomban, vagy nem képes megbirkózni az olyan környezeti és szociális problémákkal, amelyekkel mások nem szembesülnek. Többek között ez nem is társadalmi törvény, ez az őserdő törvénye.
Az alapjövedelem valójában egy olyan megoldás, amely lehetőséget ad arra, hogy az emberek ne érezzék magukat elhagyatottnak a társadalom peremén. Ha egy személy nem képes dolgozni, mondjuk egy betegség vagy valamilyen élethelyzet miatt, például megöregedett, az alapjövedelem biztosítaná, hogy mégis legyen méltósága és társadalmi védelme. Ahogyan a társadalomnak felelőssége van abban, hogy megvédje a tagjait, és ezt a megvédést nemcsak akkor kell biztosítani, amikor az egyén megfelel egy szűk munkavállalói definíciónak, hanem akkor is, amikor nehézségekkel küzd, legyen az mentális egészségügyi probléma, szegénység, hátrányos helyzet vagy akár háborús sérülés, idős kor.
A társadalmi felelősségvállalás nemcsak a gazdasági produktivitásról szól, hanem az emberi jogok tiszteletben tartásáról, az egyéni méltóság védelméről, és arról, hogy segítsük egymást a közösségi normák és értékek mentén. A társadalmasodás ezért indult el 6000 - 8000 évvel ezelőtt, és igazolódott a léte, mert a társadalomban az egyéni szinten is jobban él mindenki, mint egyedül az őserdőben.
Az őserdő törvénye, nagyon jól kifejezi azt az alapvető túlélési ösztönt, amely a társadalom kívül eső egyének számára természetes reakció. De az emberi társadalom fejlődésével jött létre egy olyan komplex rendszer, amely nemcsak az egyéni túlélésre épít, hanem az együttműködésre, az empátiára, és az egymásra utaltságra is.
Az, hogy a társadalom felelősséget vállal a tagjaiért, önálló létező entitásként és nem csupán egy egymásra hányódó túlélőcsoportról beszélünk, azt jelenti, hogy a közösség értékei és normái nem csak az egyéni teljesítményen alapulnak, hanem az egymás támogatásán is. Ahogy említettem, a gyermekek gyakran fantasztikus ötletekkel állnak elő a problémák megoldására, mint például a „lelőném az ellenséget”, de a valódi világ nem annyira egyszerű. A társadalmi normák, a valódi következmények, és a komplexitás sokkal több tényezőt tartalmaznak, mint amit egy egyszerű „harci” stratégia ábrázolhat. Ráadásul vissza is lőnek.
A társadalom viszont valóban választhatja, hogy a túlélési ösztönre alapozza működését, azaz visszatér az őserdő törvényeihez, vagy inkább a közösségi együttélés alapvető normái szerint működik, ahol az emberek segítik egymást, és mindenki számára biztosítják a méltóságot és a szükséges erőforrásokat.
Ez egy társadalmi kísérlet, ahol a különböző politikai és gazdasági rendszerek próbálják megtalálni az egyensúlyt a szolidaritás és az egyéni felelősség között. Az alapjövedelem és a hasonló elképzelések is ezen az úton haladnak: hogyan lehet úgy alakítani a gazdasági rendszert, hogy az mindenki számára biztosítsa a minimális életszínvonalat, miközben motiválja az egyéni teljesítményt és hozzájárulást a közösséghez.
A kérdés tehát nemcsak arról szól, hogy most mi történik, hanem arról, hogy hosszú távon milyen társadalmat szeretnénk építeni. Lehet választani a vadász-gyűjtögető mentalitást, ahol mindenkinek meg kell harcolnia a saját túléléséért, de ennek ára lehet az, hogy rengeteg ember szorul majd a peremre, és egyszer mindenki a peremre szorul életében, vagy vadászóként nem él túl. A társadalom egészére nézve viszont ennek a modellek komoly pszichológiai és szociális következményei lehetnek.
A másik lehetőség az, hogy olyan társadalmat építünk, amely nemcsak az egyéni túlélésre, hanem a közösségi jólétre és támogatásra összpontosít, ahol az alapjogok mindenki számára biztosítva vannak, és ahol a méltóság és támogatás alapvető eleme a közös létnek. Látszólag hátrányosabb, hosszú távon viszont megelőzhetetlen.
Ez a kérdés tehát egy nagy társadalmi dilemmát vet fel, és jó, hogy ezen elgondolkodva igyekszünk a jövőt előre alakítani.
Lehetnek időlegesen nagy nyertesek a "vadászók" között, de a modern társadalmi modellek mindenféleképpen előretörnek a „vadászó, gyűjtögető” életmóddal szemben. Még akkor is, ha ma százmilliárdokat is gyűjtögetnek a vadászók, perspektíva ebben az életmódban nincs a modern közösségekkel szemben.
Szocio Guy,
2025.02.07. péntek
Pár éve még azt gondolták, hogy aki pszichológushoz jár, az elmebeteg, és már nem lehet segíteni rajta. Ma, hogy a társadalom 80%-nál kimutattak már valamilyen zavart, egyesek azt hiszik, hogy a hanyatlásba lendült a társadalmunk. Egyik sem igaz.
A mentális egészség kérdései sokkal összetettebbek annál, hogy csupán "betegségekről" beszéljünk. A valóság sokkal inkább azt mutatja, hogy a pszichológiai problémák, mint a hangulatzavarok, személyiségzavarok és más mentális kihívások, sok ember életét befolyásolják, és a legtöbb esetben kezelésük elérhető. Az autizmus például nem új jelenség, csupán a diagnosztikai eszközök fejlődésével egyre pontosabban észlelhető, ami a növekvő számok mögött áll. Egyre többen keresnek segítséget a mentális egészségügyi szakemberektől, és a korábban tabuként kezelt problémák most már nyíltabban beszélhetők meg.
Miért nő a mentális zavarok száma korunkban?
A modern pszichológia és pszichiátria folyamatosan fejlődik, és egyre kifinomultabb diagnosztikai eszközeink vannak, amelyek segítségével a mentális problémákat már sokkal korábban és pontosabban felismerhetjük. Emellett egyre több kutatás és publikáció hívja fel a figyelmet arra, hogy a mentális egészség ugyanúgy része az emberek életének, mint a fizikai egészség. A társadalom egyre inkább tudatában van annak, hogy a pszichológiai problémák nem szégyellnivalók, hanem valós és kezelhető állapotok, amelyeknek mindenki hasznát vehet, ha felismeri őket.
Mi számít "normálisnak" a mentális egészségben?
Ha jobban belemerülünk, láthatjuk, hogy a pszichológiai zavarok széles spektrumot ölelnek fel, és nem minden esetben jelenthetnek súlyos problémát. Egyesek átmeneti hangulati ingadozásokkal küzdenek, míg mások személyiségzavarokkal vagy krónikusabb problémákkal élnek. Az autizmus spektrumzavara pedig évtizedek óta létezik, csupán mostanra vált széles körben ismertté, és az is egyre inkább elterjedt a köztudatban, hogy egyesek a társadalmi interakciókat másképp élik meg, mint mások.
Az emberek többsége érintett
Bár a mentális egészségügyi problémák gyakran szenvedést és nehézségeket okozhatnak, az egyre gyakoribb diagnosztikai eszközök segíthetnek abban, hogy a problémák időben felismerésre kerüljenek, és megfelelő segítséget kapjanak az érintettek. Fontos megérteni, hogy a zavarok nem feltétlenül jelentik a társadalom hanyatlását, hanem inkább egy újfajta tudatosságot és elfogadást az emberi különbözőségek iránt.
Miért fontos a felismerés és a segítség?
A társadalom egyre inkább felismeri, hogy a pszichológiai problémák kezelhetők, és hogy nem szégyellni való, ha valaki segítséget kér. A megelőzés, a korai felismerés és a terápia rendkívül fontos szerepet játszanak abban, hogy az egyének teljes életet élhessenek, még akkor is, ha különböző mentális zavarokkal küzdenek.
Jó, ha van egy öndiagnózis, amelyet megfelelő felkészültséggel valószínűsíthetünk. Fontos tudni, hogy saját magunkat mi ismerjük a legjobban. Ha gyanítjuk, hogy depresszív állapotba kerültünk, már pontos kéréssel tudunk fordulni a terapeutához. Hasonlatot hozva, jó sofőr vagyok, ha rájövök, hogy a bal hátsó kerékcsapágy zörög, hiszen nagy bajt tudok megelőzni, de szakember szükséges a cseréjéhez. Ugyan így van a pszichikai problémákkal is.
A táblázat remek alapot ad a következő lépésekhez, hogy a különböző mentális egészségi állapotokat kategorizáljunk. Ez segíthet abban, hogy felismerjük a maguk állapotát, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy nem helyettesítheti a szakértői értékelést.
| Típus | Leírás | Gyakori jelek |
|---|---|---|
| Hangulatzavarok | Ezen zavarok közé tartozik a depresszió és a bipoláris zavar. Az érintett személyek hangulata jelentős ingadozáson mehet keresztül. | Tartós szomorúság, érdektelenség, alvási problémák, energiahiány, túlzott alvás vagy étvágycsökkenés. |
| Személyiségzavarok | Olyan zavarok, amelyek a személyiség és az önértékelés tartós torzulását jelentik. | Érzelmi instabilitás, másokkal való kapcsolatteremtési nehézségek, impulzivitás. |
| Autizmus spektrumzavara | Az autizmus egy fejlődési rendellenesség, amely a társas interakciókat, a kommunikációt és a viselkedési mintákat befolyásolja. | Nehézségek a társas kapcsolatokban, repetitív viselkedés, szűk érdeklődési körök. |
| Szorongásos zavarok | A szorongás fokozódása, amely zavarokat okozhat a mindennapi életben. | Folyamatos aggódás, pánikrohamok, félelem, feszültség, testbeszéd zűrzavara. |
| Pszichózis | Olyan állapotok, amelyek a valóság érzékelését zavarják. A skizofrénia egy gyakori formája. | Hallucinációk, téveszmék, összefüggéstelen gondolkodás. |
Az öndiagnózis kiemelése mellett fontos megemlíteni, hogy a pszichológiai problémák széles spektrumot ölelnek fel, és nem minden egyes tünet jelent komoly problémát. Az öndiagnózis segíthet a felismerésben, de a pontos diagnózis és a kezelés mindig szakember feladata marad. Ezen túl az is hasznos, ha rávilágítunk arra, hogy az időben történő felismerés, akár saját magunk által, kulcsfontosságú a gyors és hatékony kezeléshez.
A sürgősség és a helyes cselekvés fontosságát kiemelhetjük a táblázatban, hogy még inkább tisztázódjon, mikor kell gyorsan segítséget kérni, és mikor van több idő a kezelés elkezdésére.
Az ilyen típusú táblázat segíthet az olvasóknak abban, hogy ne csak felismerjék a különböző mentális egészségi problémákat, hanem pontosabban is fel tudjuk mérni, hogy mikor érdemes azonnal szakemberhez fordulni. Ha egy pszichózis jelei mutatkoznak, akkor az valóban sürgető, hiszen a valóság érzékelésének elvesztése komoly következményekkel járhat. Míg a hangulatzavarral kapcsolatosan az emberek hajlamosabbak lehetnek halogatni a segítségkérést, amely bár fontos, de nem fog kritikus problémát okozni.
Újra mutatom a táblázatot, amely nem teljes:
| Típus | Leírás | Gyakori jelek | Sürgősség |
|---|---|---|---|
| Hangulatzavarok | Ezen zavarok közé tartozik a depresszió és a bipoláris zavar. Az érintett személyek hangulata jelentős ingadozáson mehet keresztül. | Tartós szomorúság, érdektelenség, alvási problémák, energiahiány, túlzott alvás vagy étvágycsökkenés. | Közepes. Az állapot nem azonnali veszélyt jelent, de minél előbb kezelni kell. |
| Személyiségzavarok | Olyan zavarok, amelyek a személyiség és az önértékelés tartós torzulását jelentik. | Érzelmi instabilitás, másokkal való kapcsolatteremtési nehézségek, impulzivitás. | Közepes. Az állapot hosszú távon hatással lehet a mindennapi életre, de nem feltétlenül sürgető. |
| Autizmus spektrumzavara | Az autizmus egy fejlődési rendellenesség, amely a társas interakciókat, a kommunikációt és a viselkedési mintákat befolyásolja. | Nehézségek a társas kapcsolatokban, repetitív viselkedés, szűk érdeklődési körök. | Közepes. Szükséges a korai diagnózis és beavatkozás, hogy az érintettek életminősége javuljon. |
| Szorongásos zavarok | A szorongás fokozódása, amely zavarokat okozhat a mindennapi életben. | Folyamatos aggódás, pánikrohamok, félelem, feszültség, testbeszéd zűrzavara. | Közepes. Bár nem azonnali veszélyt jelent, a megfelelő kezelés javíthatja az életminőséget. |
| Pszichózis | Olyan állapotok, amelyek a valóság érzékelését zavarják. A skizofrénia egy gyakori formája. | Hallucinációk, téveszmék, összefüggéstelen gondolkodás. | Magas. Azonnali szakember segítségére van szükség, mivel a valóság érzékelése teljesen eltorzulhat. |
Ne habozzunk több szakember véleményét kikérni! A mentális zavarok diagnosztizálása és kezelése gyakran nem egyszerű feladat, és egyetlen szakember sem látja teljes mértékben azt, ami a fejünkben zajlik. Ahogyan a testi betegségeknél is előfordul, hogy más orvostól kérünk másodvéleményt, úgy a mentális egészség terén is fontos, hogy több szakembertől is tanácsot kérjünk. A különböző szakemberek különböző szempontból közelíthetik meg a problémát, és így biztosíthatják a legmegfelelőbb kezelést, legyen szó autizmus spektrumzavarról, pszichózisról, vagy bármely egyéb mentális egészségügyi problémáról. A legfontosabb, hogy ne féljünk szakembert keresni, és ha kell, akkor akár több véleményt is kikérni.
A mentális egészség karbantartása mindennapi szükséglet. Ahogyan nem várjuk meg, hogy komoly testi betegségek alakuljanak ki, hogy orvoshoz forduljunk, úgy a lelki egészségünkre is fontos odafigyelnünk. A rendszeres beszélgetések, akár egy pszichológussal, tanácsadóval vagy más szakemberrel, segíthetnek megelőzni a komolyabb problémákat, és jobb életminőséget biztosíthatnak számunkra. A társadalom akkor érhet el valódi javulást, ha a mentális egészséggel való foglalkozás nem válságkezelés, hanem mindennapos, elfogadott tevékenység lesz, amely mindenki számára elérhető és természetes.
A segítség kérésének szintjei és a megfelelő szakember választása
A mentális egészség támogatása különböző szinteken történhet, és mindegyik szintnek megvannak a maga szerepei.
- Coaching: Az életviteli tanácsadók segíthetnek abban, hogy jobban kezeljük mindennapi életünket, célokat tűzzünk ki és hatékonyabban végezzük el a feladatainkat. A coachok nem diagnosztizálnak, és nem kezelnek mentális betegségeket, de hasznosak lehetnek, ha az általános életvezetésben van szükség segítségre.
- Pszichológus: A pszichológusok mélyebb szintű segítséget nyújtanak a lelki problémák kezelésében. Ők képesek az érzelmi és mentális zűrzavarra, mint például a szorongás, depresszió, vagy a traumák feldolgozása. Ha valaki úgy érzi, hogy problémái mélyebbek és tartósabbak, a pszichológus segíthet feltárni és kezelni ezeket a kérdéseket.
- Klinikai szakpszichológus: Ha valaki személyiségzavarral vagy pszichózissal küzd, érdemes egy klinikai szakpszichológust keresni, aki az ilyen típusú problémák kezelésére specializálódott. Ők képesek diagnosztizálni és komplex, hosszú távú kezeléseket végezni.
- Pszichiáter: Súlyosabb esetekben, például pszichózisok vagy egyéb súlyos mentális zavarok esetén, előfordulhat, hogy pszichiátriai kezelésre is szükség van. A pszichiáter gyógyszeres kezelést is alkalmazhat a súlyos tünetek enyhítésére, és gyakran szoros együttműködésben dolgozik más szakemberekkel.
Szolgáltatások és árak
A segítő szakemberek árai változóak lehetnek, és számos tényezőtől függnek, mint például a szakember tapasztalata, a konzultáció helyszíne és a problémakör komplexitása. Az alábbiakban áttekintést adunk az egyes szakemberek jellemző tarifáiról:
Coach: 8 000 - 13 000 Ft/óra
A coachok életviteli tanácsokat adnak, segítenek célkitűzéseink meghatározásában és a problémák megoldásában, de nem diagnosztizálnak.Pszichológus: 10 000 - 20 000 Ft/óra
A pszichológusok pszichológiai tanácsadással és terápiaformákkal segítenek, különböző mentális problémák kezelésében, például szorongás, depresszió, stressz.Klinikai szakpszichológus: 15 000 - 25 000 Ft/óra
A klinikai szakpszichológusok mélyebb, szakosodottabb diagnosztikai és terápiás munkát végeznek, különösen komplexebb problémák esetén, mint személyiségzavarok vagy pszichózis.Pszichiáter: Az ár a vizsgálattól függ
Pszichiáterek azok a szakemberek, akik gyógyszeres kezelést is alkalmazhatnak mentális zavarok esetén. Az árak a kezelés típusától és a vizsgálat szükségességétől függően változhatnak.Neurológus: Az ár a vizsgálattól függ
A neurológusok idegrendszeri problémák diagnosztizálására és kezelésére szakosodtak. Az árak szintén a vizsgálatok és a kezelés típusától függnek.Fontos, hogy bár az árak széles spektrumot ölelnek fel, a választott szakember szakértelme és a probléma összetettsége indokolhatja a különböző költségeket. Mivel az egészségügyi szolgáltatások gyakran jelentős életminőségbeli javulást eredményeznek, érdemes időt és energiát fektetni a megfelelő szakember megtalálásába.
2025.02.06. csütörtök
2025.01.31. péntek
Kezdjük nagyon egyszerű alapfogalmakkal. Ha indulatról beszélünk feljön gyakran az a fogalom, hogy agresszió. Mit is jelent az agresszió?
Maga az agresszió szó támadást jelent, viszont ez a "támadás" lehet célratörés, alkotás, önmegvalósítás, mint pozitív jelentés. Olyan érzet, hogy erőszakkal átlépni akadályokon. Ha emberek az akadályok, már lehet negatív értelme is.
(Használni fogok majd halmazelméleti megközelítéseket. Ha valakit nem érdekel, át lehet ugrani. A téma anélkül is érdekes.)
Az erőszak pedig erő alkalmazása egy cél elérése érdekében, vagy erővel való fenyegetés.
Tehát az agresszió és az erőszak szorosan összefüggő, de nem azonos fogalmak. Az agresszió tágabb kategória, míg az erőszak egy specifikusabb megnyilvánulása az agressziónak.
Az agresszió két fő típusa az instrumentális (eszközként használt) agresszió és az impulzív (érzelmi, indulati) agresszió. Ezeket szintén megvizsgálhatjuk halmazelméleti szempontból.
Matematikailag:
Ez a kettősség nagyon fontos az indulatkezelés szempontjából is, mert míg az impulzív agressziót érzelmi kontrollal és önismerettel kell kezelni, az instrumentális agresszióra inkább erkölcsi és stratégiai tudatosság jelent megoldást.
Az indulat az impulzív agresszió kulcseleme, és érdemes megvizsgálni a pontos szerepét.
Matematikailag: