2024.09.22. vasárnap

Belevágunk a témába. Kezdjük az elenségkép kialakításával! Szociálpszichológia szempontjából lényeges, ahogyan különböző rendszerek az ellenségkép kialakításával erősítik és tartják fenn a hatalmukat. Ezt gyakran az „ellenségkép-politika” vagy „ellenségkép-konstrukció” fogalmával szokták leírni, és sok történelmi példa alátámasztja ezt a mechanizmust. Most nézzük meg részletesebben az említett rendszereket, majd leírom a fogalmakat kicsit szakszerűbben is.

1. Sztálini rendszer: Az "aki nincs velünk, az ellenünk van" egy totalitárius logikát fejez ki, amely az emberek közötti választási lehetőségeket minimalizálja. Ebben a rendszerben nem elég passzívan részt venni, hanem aktívan igazolni kell a lojalitást. Aki nem mutatja ki ezt, gyanússá válik, és potenciális ellenségnek tekintik. A rendszernek szüksége van ellenségekre, mert így lehet igazolni az erőszakot, a tisztogatásokat és a politikai elnyomást.

2. Hitleri rendszer: A nácizmus fő ellenségképét nem csupán politikai értelemben határozták meg, hanem etnikai és biológiai alapon is. Az "aki nem olyan, mint mi, az ellenünk van" kifejezi azt a rasszista ideológiát, amely a tiszta, felsőbbrendű faj létrehozását célozta, és ennek nevében irtotta a "másokat" – elsősorban a zsidókat, romákat, és egyéb kisebbségeket. Ebben az esetben az "ellenség" kifejezetten egy kollektív, biológiai alapú identitás. Ez rosszabb volt, mint az első. Az etnikumán senki nem tud változtatni. 

3. Harmadik típusú rendszer: A "ha nincs ellenünk, találjunk, vagy csináljunk ellenséget" egy általánosabb elnyomó politikai mechanizmus, amelyet gyakran használnak diktatórikus vagy autoriter rendszerek. Ezek a rendszerek folyamatosan új ellenségeket keresnek vagy kreálnak, hogy fenntartsák a belső kohéziót és eltereljék a figyelmet a belső problémákról. Ez a „külső ellenség” fenyegetésének felfújása lehet, mint például a hidegháború alatt, de akár belső ellenségek gyártásával is megvalósulhat, például konstruált árulásokkal vagy belső tisztogatásokkal, migrációs "támadásokkal".

Szakszerűbb megfogalmazás:

A hatalom megőrzésének egyik kulcseleme sok totalitárius és autoriter rendszerben az ellenségkép-konstrukció. Ez a folyamat az alábbi alapelvekre épül:

• Bipoláris logika: A rendszer csak két lehetséges pozíciót ismer el – aki nincs aktívan a hatalom mellett, az automatikusan ellenség. Ez különösen igaz volt a sztálini diktatúrára, ahol az állam lojális támogatása szükséges volt a túléléshez. A semlegesség gyanúsnak, a rendszer elleni lázadásnak számított.

• Ellenség dehumanizálása: A hitleri nácizmus esetében az ellenség nem csupán politikai értelemben volt "más", hanem biológiailag, etnikailag, fajilag is alsóbbrendűnek tekintették. Az ellenség ebben a narratívában az emberi közösségből való kizárást, és így fizikai megsemmisítést is jelentett.

• Konstruktív paranoia: Az autoriter rendszerek harmadik típusa az, amely a hatalom fenntartása érdekében ellenségeket kreál, még akkor is, ha objektíven nincs veszély. Az ellenség mesterséges létrehozása azt szolgálja, hogy fenntartsa a lakosság félelmét és a rendszer iránti lojalitását. Ennek célja a belső legitimáció, az ellenség által indokolt szigorítások bevezetése és a figyelem elterelése a belső problémákról.

A demokráciák torzulása:

A demokráciákban is megjelenhet az ellenségkép-politika, különösen akkor, ha a rendszer populista vagy autoriter irányba fordul. Bár a demokratikus rendszerekben az alapvető jogok és a politikai pluralizmus elvileg biztosított, torzulhatnak, ha egy politikai elit elkezd ellenségeket kreálni a hatalmának megszilárdítására. Ez lehet külső fenyegetés felnagyítása, vagy belső ellenségek – például politikai riválisok vagy kisebbségek – démonizálása. A demokráciák torzulása során gyakran populista retorika használatával alakítják át a politikai rendszert egyre autoriterebbé.

A történelmi kontextusok:

A háborúk például, gazdasági válságok és szociális feszültségek, gyakran kedveztek az autoriter rendszerek felemelkedésének és fennmaradásának. Itt van néhány fontosabb szempont, amely alátámasztja ezt a gondolatmenetet:

1. Válságok mint táptalaj

A gazdasági válságok és társadalmi feszültségek gyakran generálják azt a közérzetet, amely lehetővé teszi az autoriter vezetők felemelkedését. Az emberek hajlamosak lehetnek a stabilitás és a biztonság ígéretére szavazni, még akkor is, ha ez a szabadságuk rovására történik.

2. Háborúk és hatások

A második világháború mindkét oldalon megerősítette a hatalom központosítását, hiszen a háborús helyzetek gyakran megkövetelik a szigorúbb irányítást és az állampolgárok feletti kontrollt. A háború után sok országban a hatalom gyakorlása a háborús erőfeszítések eredményeként vált legitimálttá, így könnyebbé vált a totalitárius rendszerek kiépítése.

3. Korrupció kockázata kis országokban

Kis országokban, ahol a politikai és gazdasági erőforrások korlátozottak, valóban nagyobb a korrupció kialakulásának esélye. Az alacsony lélekszámú közösségekben a hatalom koncentrálódása könnyebbé teszi a baráti kapcsolatok kiépítését, ami hozzájárulhat a nepotizmushoz és a helyi hatalmi viszonyok torzulásához.

4. Politikai fragilitás

A kis országok politikai struktúrái gyakran sebezhetőbbek, így a külső hatások (például a gazdasági nyomás vagy a geopolitikai feszültségek) könnyen destabilizálhatják a rendszert. Az ilyen helyzetekben a hatalom gyakorlói hajlamosak lehetnek autoriter intézkedésekhez folyamodni a közrend fenntartása érdekében.

5. Ideológiai narratívák

Az autoriter rendszerek gyakran képesek ideológiai narratívákat gyártani, amelyek a nemzeti egységet és a stabilitást hangsúlyozzák. Ezek a narratívák különösen erősek lehetnek válsághelyzetekben, ahol a társadalom a kormányhoz való ragaszkodásra ösztönözhető.

Szocio Guy,