2025.07.24. csütörtök

A középkor egyik legfejlettebb társadalma nem Nyugaton volt – hanem az orosz északi erdők között. Novgorod példája azt mutatja: a demokrácia nem kiváltság, hanem emberi lehetőség. És nem a népek, hanem az önkény a valódi ellenség.

Fontos: Velikij Novgorod-ról beszélünk. 

Lakosságszám – mit tudunk?

A középkori források nem pontosak, de a történészek és régészek különböző becsléseket készítettek az elmúlt évtizedekben. Az alábbi számokat a Novgorodi Köztársaság területének egészére értjük, nem csak a városra.

A terület:

• Méret: kb. 500–800 ezer km² – rendkívül ritkán lakott, főleg erdőségek és mocsaras területek.

• Kiterjedés: Finn-öböltől a Fehér-tengerig, az Urál előteréig; a mai Északnyugat-Oroszország jelentős része.

 Lakosság becslések szerint:

Novgorod városa önmagában valószínűleg 30–40 ezer fő körül mozgott fénykorában, ami már akkoriban nagyvárosnak számított. Összehasonlításképpen:

• London a 12. században: kb. 15–20 ezer fő

• Párizs: 50–80 ezer fő (de rendkívüli kivételnek számított)

• Ma Novgorod városa több mint 200 ezer lakossal rendelkezik, egy Debrecen nagyságú város.

Miért ilyen kevés?

• A térség jelentős része tajga, tundra vagy mocsár volt – mezőgazdaságra alig alkalmas.

• A lakosság egy része félig nomád módon élt, vadászatból, prémkereskedelemből.

• A köztársaság kereskedelmi és politikai hatalomként volt nagy, nem népességszámában.

Kik lakták?

A köztársaság lakossága nagyon vegyes volt:

• Szlávok: főként keleti szlávok, ősi oroszok (ruszinek)

• Finnugor népek: vepszék, komik, karjalaiak, mordvinok

• Baltiak, skandináv utódok: északi kereskedők, hanza kapcsolatok révén németek

• Ortodox, de toleráns társadalom – pogány, népi hiedelmek is sokáig megmaradtak

Egy város, amelyet a nép irányított

A mai Oroszország északnyugati részén, a Ladoga-tó közelében fekvő Novgorod a 11–15. században Európa egyik legkülönlegesebb berendezkedésű városállama volt. Bár hivatalosan 1016 és 1478 között létezett a Novgorodi Köztársaság, már korábban is kialakulóban volt a helyi önkormányzati rendszer.

A várost nem király vagy cár irányította, hanem a vece (вече) nevű népgyűlés:

• a népgyűlés választhatta meg a világi vezetőt (poszádnyik),

• döntött háború, kereskedelem, adózás, sőt egyházi kérdésekben is,

• elmozdíthatta a vezetőket, ha nem a köz érdekében jártak el, korruptak voltak.

Ez nem volt a mai értelemben vett demokrácia, de több volt puszta arisztokratikus uralomnál: a döntésekben részt vettek polgárok, kereskedők, mesteremberek, és egyfajta felelősségre vonhatóság is létezett – például a poszádnyikok korrupció vagy inkompetencia miatt is leválthatók voltak.

Egy sokszínű világ a keleti határvidéken

A terület etnikailag és nyelvileg is kevert volt: éltek itt keleti szlávok, de jelentős finnugor (valószínűleg vepsze, karjalai, komi) népesség is. A korai nyelvhasználatban szláv-finn keveredések is nyomot hagytak, és a város nyitott volt más kultúrákra is: kapcsolatban állt a Hanza-városokkal, a Balti-térséggel és bizánci–szláv kultúrkörrel is.

Ez a kulturális és etnikai nyitottság, a városi autonómia, valamint a hatalmi ágak részleges szétválasztása miatt Novgorod a középkori Európa egyik leginkább társadalmilag előrehaladott városállama volt.

A szabadság vége: nem a nép, hanem az önkény pusztított

A Novgorodi Köztársaság a 15. századra egyre inkább szembekerült a Moszkvai Nagyfejedelemséggel, amely a központosítás útjára lépett. III. Iván (1471–1505) hadjáratot indított a város ellen, és 1478-ban végleg elvette önállóságát. A vece harangját – a városi szabadság szimbólumát – Moszkvába szállították.

A végső kegyelemdöfést IV. Iván („Rettegett Iván”) adta meg 1570-ben, amikor a várost kegyetlen vérengzéssel „megbüntette” – tízezreket mészároltatott le. Azt mondták, a város a lengyelekkel szimpatizált, de a valóság inkább az volt: Novgorod túl szabad volt egy cár számára.

És ez itt a kulcsgondolat:

Nem Oroszország pusztította el a demokráciát – hanem az egyszemélyes önkény. Egyetlen vezető, aki nem tűrte a függetlenséget.

 

Akik a szabadságért dolgoztak

A novgorodi társadalom nemcsak intézményeiben volt különleges, hanem vezetőiben is:

• Ostafi Ivanovics – többször újraválasztott poszádnyik, az önkormányzatiság híve.

• Mikifor Klementjevics – leváltották, amikor a köz érdekét elárulta.

• Vaszilij Kalika érsek – városfejlesztő, híd- és csatornaépítő, aki vallási vezetőként is a közjó szolgálatába állt.

---

Mit tanít ma Novgorod?

Hogy a szabadság nem nyugati exporttermék, hanem általános emberi igény.
Hogy a népek együtt tudnak élni, ha van közös céljuk, közös döntéshozataluk.
És hogy nem a nemzetek, hanem az autoriter rendszerek jelentik a valódi veszélyt.

„A cár elpusztította Novgorodot – de az eszme, amit képviselt, túlélte őt. A szabadság nem halt meg, csak elrejtőzött – készen arra, hogy újra előbújjon, amikor ismét szükség lesz rá.”

A Kijevi Rusz és Novgorod viszonya (9–12. század)

• A 9. század végén a varég (viking) származású uralkodók (pl. Rurik) Novgorodban telepedtek meg először, és innen terjesztették ki uralmukat Kijev felé, létrehozva a Kijevi Ruszt (kb. 882–1240).

• Így Novgorod eredetileg a Kijevi Rusz egyik legfontosabb központja volt – a „második főváros”.

• A fejedelmek gyakran a kijevi nagyfejedelem fiait küldték Novgorodba „gyakorolni” az uralkodást, afféle előiskolaként, amíg örökölhették Kijevet.

• A 12. század elejére a Kijevi Rusz feudális széttagoltsága miatt Novgorod de facto önállóvá vált (ez vezetett az 1136-os függetlenedéshez, amiről előbb beszéltünk).

2025.07.20. vasárnap

A mentális egészséget célzó tudományos törekvéseket napjainkban is két irányból érik támadások. Egyrészt a múltból örökölt, elnyomó rendszerek szakmai és szemléleti torzulásai akadályozzák az előrelépést. Másrészt áltudományos mozgalmak, amelyek gyakran emberi jogi köntösben, de ideológiai alapon, a pszichiátria teljes delegitimizálásán dolgoznak. Ezek az irányzatok nem a betegek megsegítését, hanem a közbizalom bomlasztását célozzák. A tudományos pszichológia és pszichiátria azonban a megértésre, az elfogadásra, és a sokszínű emberi működés támogatására épül.

1. A szocialista rendszer maradványa: manipuláció és megbélyegzés

A szocialista korszak pszichiátriája és pszichológiája gyakran szolgált a politikai kontroll eszközeként.

• A szakma egy része manipulációs célt szolgált: a „rendbontók”, „ellenségek” elhallgattatását, megbélyegzését.

• A betegségeket nemcsak orvosi, hanem politikai kategóriaként is kezelték, ami a társadalomra veszélyes volt.

• Sokszor a valódi segítség helyett kényszerkezelést, gyógyszeres tompítást alkalmaztak a problémák elfojtására.

• E rendszerrel szemben az egyik legnagyobb kihívás, hogy a mai napig élnek bizonyos szakmai és szemléleti visszamaradások.

2. Az áltudomány és propaganda

A pszichiátriát legfőbb ellenségének tekinti és egyfajta propagandaeszközként használja az bizonyos jogok védelmének álcája alatt.

• Ideológiai alapon tagadják a mentális betegségek biológiai és pszichológiai alapját.

• Áltudományos módszerekkel és információtorzítással igyekszik elnyomni a modern pszichiátria hitelességét.

• Kampányaik félelmet keltenek, és sokszor a valódi szakmai segítségnyújtás ellen hatnak.

• Ez az irányzat nem a beteg megsegítését, hanem a pszichiátria delegitimálását célozza, így súlyosan ártalmas.

3. A mai pszichiátria és pszichológia: a segítés tudománya

A modern pszichiátria és klinikai pszichológia egy tudományos, empirikus alapokon nyugvó, folyamatosan fejlődő terület.

• Célja a mentális zavarok megértése, elemzése és hatékony kezelése.

• Kiemelten fontosnak tartja a stigma elleni küzdelmet, hogy a betegségek ne legyenek tabutémák vagy szégyenforrások.

• Az elfogadás és sokszínűség jegyében támogatja a neurodiverzitás megértését és elfogadását: az emberi agy működésének változatosságát, amely nem feltétlenül betegség.

• A terápiás megközelítésekben a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia egyaránt helyet kap, egyénre szabottan.

Ehhez a képhez hozzátartoznak a képzett, szakmailag ellenőrzött, kamarához tartozó coachok is. Ők nem pszichiátriai vagy klinikai pszichológiai problémák kezelésére specializálódtak, hanem más típusú – sokszor életvezetési, önismereti vagy karrierrel kapcsolatos – elakadások támogatására. Munkájuk azonban rendkívül értékes és kiegészítő jellegű lehet a pszichológiai segítő tevékenységek között.

2025.07.20. vasárnap

Személyiség, mítosz és bosszú: hogyan születik a zsarnok?

I. Életrajzi párhuzamok – három férfi, három trauma

A 20. század három emblematikus diktátorának – Adolf Hitlernek, Joszif Sztálinnak és Rákosi Mátyásnak – élettörténete első ránézésre különböző. Három különböző nemzet, három különböző társadalmi berendezkedés. És mégis: ha közelebbről vizsgáljuk őket, fájdalmas hasonlóságokat látunk. Mindhárman kiszolgáltatott, megalázott gyermekkorból érkeztek, életük első két évtizede súlyos frusztrációval, nélkülözéssel, kitaszítottsággal, és sokszor testi-lelki bántalmazással volt terhes.

• Hitler szadista apja elnyomása alatt nőtt fel, majd elutasították a bécsi Művészeti Akadémián. Kétszer is, brutálisan. Hajléktalan lett, identitását vesztett, céltalan férfivá vált, akinek csak az I. világháború adott átmeneti „célélményt”.

• Sztálin gyermekként brutális apai verések között élt, testi torzulással (kardeformitás), és mély vallási szigorral körülvéve. Félig árva lett, perifériára szorult. Fiatal korától kisebbségi komplexus és gyanakvás jellemezte.

• Rákosi Mátyás nagy létszámú, anyagilag szűkölködő zsidó családban született. A kor antiszemita légkörében már gyermekként tapasztalta a kirekesztést és a lenézést. Az identitását a nemzetköziségbe és a kommunizmus eszméjébe próbálta beleoldani – de idővel ez is eszközzé vált a hatalomhoz vezető úton.

A három életút közös pszichológiai nevezője: a mély sérülés, megalázottság, és az ebből fakadó, kompenzáló hatalmi vágy. A hatalom számukra nem eszköz volt, hanem létszükséglet, identitásuk védőfala. És ha megszerezték, akkor már nem osztották – hanem bosszúvá változtatták.

II. Vérvonalak és mítoszok – mikor születik a gonosz?

Az emberek ösztönösen próbálnak egyszerű válaszokat találni a történelmi rémségekre. Így jönnek létre azok a népi, félig vallásos eredetmítoszok, amelyek a diktátorokban nem embert, hanem „ördögöt” keresnek.

🔹 Hitler zsidó volt?

Ez a kérdés – gyakran antiszemita körökben – újra és újra előkerül. A valóság: nincs semmilyen hiteles történelmi adat, ami zsidó ősöket támasztana alá. A mendemondák Hans Frank visszaemlékezéseiből származnak, amelyek már önmagukban is megbízhatatlanok. Genetikai minták alapján kimutattak egy olyan haplocsoportot, amely a közel-keleti népességben is előfordul – de ez nem bizonyíték, csak statisztikai lehetőség, ami más európai populációkra is jellemző.

🔹 Rákosi származása?

Rákosi zsidó családból származott, amit élete korai szakaszában vállalt is. Később azonban – politikai okokból – inkább a „munkásmozgalmi” identitásba rejtőzött. Az antiszemita közbeszéd gyakran túlhangsúlyozta ezt, mintha önmagában a származás magyarázna bármit – pedig épp az ilyen egyszerűsítő gondolkodás jellemző a totalitarizmusokra is.

🔹 Sztálin?

Sztálin grúz volt, erősen ortodox hátterű, de hamar szembefordult ezzel. Nála a „nép elleni bosszú” nem etnikai, hanem pszichológiai irányból érkezett.

Az efféle származásmítoszok meghamisítják a történelmet, és elkenik a valóságos felelősségi kérdéseket. A gonosz nem öröklődik, hanem kialakul. És ez sokkal ijesztőbb is: mert így akárkiből lehet diktátor, ha adottak a körülmények és hiányzik az erkölcsi fék.

III. Személyiség és diktatúra – a pszichológiai genezis

A totalitárius vezető nem csupán hatalmat gyakorol: önmagát gyógyítja a világon keresztül. És mivel nem ismeri fel a saját sérüléseit, nem kezeli őket, az egész társadalmat is sérülésének tükrévé alakítja.

• Hitler: nemcsak Németországot akarta „megtisztítani”, hanem saját belső zavarától akarta megszabadítani önmagát. A német nép számára azt a harcot szimbolizálta, amit ő fiatalként elveszített: az elismerésért, az elfogadásért, a tekintélyért.

• Sztálin: paranoid kontrollmániája a gyermekkori kiszolgáltatottságból táplálkozott. Mindenki, aki önállóan gondolkodott, potenciális áruló lett. A tisztogatásokban nemcsak politikai, hanem mélyen pszichológiai logika is működött: bizalmatlanság mint rendszer.

• Rákosi: kicsinyessége, bürokratikus megszállottsága, és a személyes önkultusz mögött egy komplexusokkal teli ember állt, aki a rendszer logikáját arra használta, hogy „visszavágjon” azoknak, akik valaha lenézték.

A három diktátor közös pontja, hogy bosszút hajtott végre: nem konkrét személyeken, hanem az egész emberiségen. Olyan, mint egy kollektív terápiás kudarc, amelynek a népek fizették meg az árát.

Miért kell újra megértenünk őket?

Nem azért kell elemeznünk Hitler, Rákosi vagy Sztálin pszichéjét, hogy felmentsük őket. Hanem azért, hogy soha többé ne engedjünk a hatalom közelébe hasonlóan sérült embereket, akik belső világukat kívánják rákényszeríteni az egész társadalomra. A diktatúra nem csupán politikai berendezkedés, hanem egy torzult személyiség bőrébe bújt állam.

És épp ezért a legfontosabb kérdés nem az, hogy „kik voltak ők?”, hanem az:

Hány ilyen ember járkál ma is köztünk – és mit teszünk, hogy ne kapjanak hatalmat újra?

Ugyanakkor megszólal bennem a liberális:

Mindenkinek adjunk lehetőséget. Így azt mondanám, egy olyan társadalmat kell teremteni, ahol egy sérülésekkel rendelkező vezetőnek nem lehet olyan hatalma, amellyel véghez viheti bosszúit, sőt az ilyen irányú lépések kimutathatóságával, visszahívhatóvá kell tenni a sérült embereket.

Gondolkodjunk egy kicsit:

IV. A szabadság és a fékek rendszere – hogy ne ismétlődhessen meg

Ha megértjük, hogyan keletkezik a zsarnok, az nem azt jelenti, hogy felmentjük őt. De felelősséget vállalhatunk, hogy a társadalmi rendszerek ne tegyék lehetővé újra ugyanazt a hibát.

A diktátorok nem önmagukban születnek. A rendszer teszi őket lehetővé. Az a társadalom, amely túlzott hatalmat enged egyetlen embernek – legyen az akár karizmatikus, akár sérült –, kockáztatja, hogy egy nap a gyógyulásra vágyó lélek a bosszú útjára lép.

E ponton szólal meg bennünk – teljes joggal – a liberális ösztön: adjunk esélyt mindenkinek. Ne zárjunk ki senkit, még azt sem, aki sebzett. Mert a demokrácia épp attól értékes, hogy hisz az ember javíthatóságában, az autonómia és együttműködés lehetőségében.

De ez nem jelenthet naiv hitet. A megoldás nem az emberek kiszűrése, hanem a hatalom korlátozása. Az igazi garancia nem a tökéletes vezető, hanem:

• a hatáskörök szigorú elválasztása,

• a visszahívhatóság és ellenőrizhetőség,

• a törvényi keretek szilárdsága,

• és a civil társadalom élénk kontrollja.

Egy modern, felelős demokráciának nem nevek, hanem struktúrák mentén kell működnie. A személyiség helyett az intézmény legyen a középpontban. Így lehet elérni, hogy még ha a csúcson egy erősen torzult, sérült ember is állna, se ő, se más ne tehessen olyan léptékű károkat, mint a múlt század diktátorai.

Az autoriter rendszerek egyik sajátossága, hogy minden erőt egy testbe koncentrálnak – ez a test pedig, ha beteg, a társadalom testét is megfertőzi. A demokratikus rendszerek viszont elterítik a hatalmat, így nem a seb, hanem az egyensúly lesz a középpont.

A jövő diktátorai mi magunk vagyunk?

Bármennyire is kényelmetlen, a diktátor nem kívülről jön. Nem egy másik fajból, nem egy ördögi vérvonalból. Hanem közülünk való. És amíg nem értjük meg, hogyan teremtjük meg társadalmilag, kulturálisan, pszichológiailag és politikailag az ő hatalmát – addig újra és újra vissza fog térni. Csak más néven, más zászló alatt.

A valódi felelősség nemcsak annyi, hogy felismerjük őt – hanem hogy ne adjunk neki rendszert. Mert végső soron nem az a kérdés, ki ül a trónon – hanem hogy van-e még trón, amit el lehet foglalni.

***

Könyvajánló – Ha elgondolkodnál még mélyebben…

Ha a történetben felvetett erkölcsi, társadalmi és pszichológiai kérdések tovább foglalkoztatnak, az alábbi könyveket ajánlom, amelyek hasonló témákat dolgoznak fel:

1. Arthur Koestler – Sötétség délben

Egy klasszikus regény a totalitárius rendszerek belső logikájáról, az eszmébe vetett hit lassú eróziójáról és a személyes lelkiismeret drámájáról. Főhőse, Rubasov, egy olyan férfi, aki egykor hittel szolgálta a forradalmat, de a rendszer végül ellene fordul. Kiváló párhuzam lehet Inna nagyapjának történetével.

2. Alekszandr Szolzsenyicin – Egy nap Ivan Gyenyiszovics életéből

A szovjet munkatáborok világát bemutató regény egy egyszerű ember túlélésének történetén keresztül tárja fel a rendszer logikáját. A könyv ereje épp abban rejlik, hogy a kollektív elnyomást az egyén szintjén, hétköznapi erőfeszítéseken keresztül mutatja be.

3. Gabriel García Márquez – A pátriárka alkonya

Ez a regény egy latin-amerikai diktátor felemelkedését és uralkodását mutatja be, betekintést engedve a hatalom megszerzésének és megtartásának mechanizmusaiba, valamint a diktátor eltorzult gondolkodásmódjába.

Szocio Guy,

2025.07.13. vasárnap

2025.07.11. péntek

Idézet, egy segítőkről szóló regényből:

– A regényem egyik női szereplője pszichológusként dolgozik egy skandináv börtönben. E sorokat akkor mondja, amikor időlegesen búcsúzik a kollégáitól. Az ő szavai többek annál, mint amit egy börtönpszichológus mondhatna – ezek egy egész élet filozófiáját tükrözik.

Az ő alakján keresztül én is beszélek – arról, hogy mit jelent illeszkedni, és mit jelent, ha belekalapálnak minket egy másik ember által elvárt formába.

"Egy elnyomó rendszerben kezdtem dolgozni – de szabad emberként.
Sok ismerősöm lett ott, börtönpszichológus. Tudjátok, az ilyen rendszerek mindig azokat a szakembereket használják a leghatékonyabban, akik hisznek abban, hogy jót tesznek.

Ez morális vakság. Nem gonoszság szüli – hanem az, hogy az ember észrevétlenül beleolvad a gépezetbe. És ha közben még jót is akar, az a legveszélyesebb – mert akkor már önmagát is becsapja.

Én itt, Helsinkiben, szabad voltam börtönpszichológusként is.

Úgy dolgoztam, mint abban a gyerekjátéknak tűnő geometriai feladatban, ahol különböző formákat kell illeszteni a megfelelő helyre: kockát a kockába, háromszöget a háromszögbe. Csak türelem kell, meg figyelem.

De egy elnyomó rendszer nem illeszt. Kalapál.
A hatszöget is beleüti, ha a lyuk kerek. És a forma közben torzul. És a játék is tönkremegy.

Pontosan ez történik, amikor egy apa pofon vágja a gyerekét, és azt mondja: »Te márpedig mérnök leszel!«
Pedig a gyerekben a forma tanár volna – egy tanár szíve, lelke, hangja.
És azt a formát belekalapálják egy idegen helyre. A síkidom megsérül, a lyuk eldeformálódik, a játék megreped. És ami a legtragikusabb:

Amikor majd jön az igazi mérnökforma, már nem lesz hová illeszteni.
Mert a helyét elfoglalta valaki, akinek nem oda kellett volna mennie.
És így megy ez sorban. Egy torz döntés után nemcsak egy sorsot rontunk el, hanem másik kettőt, hármat is.

Ezért mondom: itt szabad voltam. Figyelhettem. Illeszthettem. Nem kalapáltam.
És nem engedtem, hogy engem is belekalapáljanak egy lyukba, ahová nem illettem."

HARLEY J. B.

Szocio Guy,

2025.07.03. csütörtök

Jézus stílusában, mai szereplőkkel

Példázat a gőgös főnökről és az elutasított szolga igazságáról
(Máté evangéliuma stílusában, de mai elemekkel átszőve)

És Jézus így szólt:
– Volt egy ember, aki kis vállalkozó, és szolgákat vett maga mellé, hogy azok munkálkodjanak.

Egyik szolga csendes volt, de szorgalmas, nem kereste a zajt, csak tette a dolgát.

A főnöknek nehéz napok jöttek, és megvált csendes szolgájától.

De a főnök nem elégedett meg – gőgös lévén – és nem nézte a szívet, csak az arcot és a hangosságot. Megszégyenítette a szolgát az utca népe előtt, mondván: „Te semmirekellő vagy, nem vagy méltó még az anyaföldhöz sem!” És megbántotta őt gúnnyal és gyalázattal.

És lőn, hogy a szolga nem lázadt, hanem elment messze földre, hogy ott keressen kenyeret. És ott, ahol nem ismerték őt, tisztelettel fogadták. Dolgozott, épített, tanult, és új ruhát öltött magára – egy Tesla szekeret.

Mikor visszatért falujába, az emberek csodálkozának: „Nem ez az, akit lenéztek? Lám, mit vitt végbe!”

És lőn, hogy a régi főnöknek már nem volt boltja, sem nagy háza, csak egy kocsmához vezető ösvénye. De odament a szolga házához, és így szólt:
– Adj nekem, mert ínségben vagyok.

A szolga viszont hallgatott. Nem nyújtott kezet, mert emlékezett, hogyan taposták meg a becsületét.

És a főnök, megrészegedve, így kiáltott az utca népe előtt:
– Ez az ember irigy, újgazdag, semmirekellő, csak a külsőség ragyog rajta!

És Jézus így szólt tanítványaihoz:
– Mit gondoltok, melyik az igazság útja? Aki méltatlanul elutasít másokat, majd irgalmat kér, de korábban irgalmat nem adott – vagy az, aki hallgat, s bár segíthetne, de nem teszi, mert a sebe még nyitva van?

Az emberek hallgattak, mert nehéz volt eldönteni, ki vétett többet.

Bibliai történetként – Ószövetségi stílusban, archaikus nevekkel

Könyv Jorámról és Elieérről

És volt idő, mikor Jorám, a cégek között való férfi, nagy volt a maga szemében, és férfiakat vett maga mellé munkára. Közöttük volt Elieér is, aki alázatos szívű vala, s nem szólt sokat, de keze ügyes volt.

És Jorám mikor rossz idők jöttek, megszégyeníté Elieért az emberek előtt, mondván: „Ez lusta és semmirekellő, nem való e földre.” És elkergeté őt a portáról, és gyalázatot hintett a neve után, hogy más se akarja befogadni.

De Elieér fölkele, és ment az idegen földre, Ausztriába, s ott talála kegyelmet. Egy nagy házhoz szegődött, ahol médiával foglalkoztak, s ő ügyesnek bizonyula. És meggazdagodék.

Mikor pedig Elieér visszatért az ő városába, szekere fényes vala, s az emberek tisztelettel nézék őt.

És Jorám, aki elveszté mindenét, eljöve Elieér házához, s így szóla:
– Adj nekem kenyeret, mert ínségben vagyok!

De Elieér nem felele, és nem nyitá meg az ő házát.

És Jorám méreggel telék, és kiálta az utca népe előtt:
– Ez irigy, újgazdag, semmirekellő! Ilyen nem méltó a jóra!

De az emberek kérdezék egymástól:
– Nem Jorám volt-e az, aki Elieért elűzte? Nem ő hinté nevét gyalázattal? Melyikük a bűnös?

És így lett vége Jorám házának, és így emelteték fel Elieér neve.

Pszichológiai gondolat – Mit mutat ez az egész?

Ez a történet zsigerien emberi. A volt főnök nem azért kér segítséget, mert megbánta a múltat, hanem mert szüksége van a másikra. Az emberi gőg a bukás után új formát ölt – nem tanul, csak újra vádol. Az elutasított pedig erkölcsi dilemmába kerül: segít-e annak, aki tönkretette a hírnevét?

Itt látjuk, mennyire fontos az emberi méltóság. Aki megaláz másokat, hosszú távon önmagát is elvágja az emberi kapcsolatok hálójából. A társadalmi emelkedés pedig gyakran nem ott jön, ahol várják – hanem csendben, a háttérben, a kitartás révén.

2025.06.26. csütörtök

(Egy TikTok-videó inspirált erre a bejegyzésre.)

I. Tanúvallomás mint bizonyíték – elég lehet?

Magyar jog szerint:

A magyar büntetőeljárási törvény (Be. – 2017. évi XC. törvény) nem zárja ki, hogy tanúvallomás alapján ítéljenek el valakit, de csak akkor, ha az önmagában is meggyőző és kizárja az ésszerű kétséget.

• A Be. 163. § kimondja, hogy minden bizonyítási eszközt egyenként és összességében is értékelni kell.

• Nincs jogi akadálya annak, hogy ha a bíróság hitelesnek tartja a tanúvallomást, és az megfelel a követelményeknek (ellentmondásmentes, részletes, logikus, nem áll ellentétben más ismert ténnyel), akkor az önmagában is elég lehet az elítéléshez.

Ez mit jelent?

A gyakorlatban tehát az történhet – főként olyan esetekben, ahol nincsenek tárgyi bizonyítékok (pl. nemi erőszak, családon belüli erőszak, zárt ajtók mögött történő bűncselekmények) –, hogy egyetlen tanú (vagy sértett) vallomása alapján elmarasztaló ítélet születik, ha az bíróság szerint „megáll”.

II. 99% elítélési arány Budapesten – lehetséges?

Ez az állítás ijesztően magasnak tűnik, de nem elképzelhetetlen:

• Az ügyészség vádemelései szinte mindig ítélettel végződnek – nem csak Magyarországon, hanem sok más országban is. Ennek oka, hogy az ügyész csak akkor emel vádat, ha szinte biztos a sikerben.

• A magyar ügyészség stratégiája gyakran defenzív: inkább nem emel vádat kétes esetben, de ha igen, akkor "bejön".

Ez tehát nem a bíróságok elfogultságát jelenti, hanem azt, hogy az ügyészség válogat. Csakhogy ettől még a rendszer nem igazságos, mert:

• A védelem nem rendelkezik azonos erőforrásokkal.

• Az előzetes letartóztatás gyakran „beismerésre kényszerít”.

• A bírák és ügyészek kapcsolata túl közeli lehet, különösen kisebb körökben.

III. Nemzetközi kitekintés: Az USA és más országok

Az Egyesült Államokban is nagyon magas az elítélési arány, főként tanúvallomás alapján. Ezt súlyosbítja:

• A vádemelési rendszer sajátossága (a vádalku: plea bargain): az ügyek kb. 95%-a tárgyalásig sem jut.

• Sok esetben az ítélet nem nyilvánvaló bizonyítékok, hanem vallomások és „érzelmi manipulációk” alapján születik.

• Tanúvallomások megbízhatatlansága (emlékezet torzulása, szuggesztibilitás, téves felismerések, hamis tanúk).

Ezt dokumentálták is: az Innocence Project kimutatta, hogy a DNS-alapú felmentések kb. 70%-ánál tanúvallomási hiba volt a fő ok. De az ártatlanságot bizonyítsuk? (Szingularitáshoz vezetne.)

IV. Miért veszélyes ez a rendszer?

1. Túlzott hatalom a tanúnál: A tanú gyakran nem objektív (pl. bosszú, tévedés, érzelmi labilitás).

2. Bíróságok elfogultsága: Ha a bíróság egy tanút hitelesebbnek tart, mint mást, az nem mindig racionális alapon történik.

3. Társadalmi előítéletek: Az alperes társadalmi státusza, etnikuma, viselkedése befolyásolja a hitelességének megítélését.

4. Kihallgatási módszerek: A nyomozás során manipulatív kérdésvezetés történhet.

5. A „fehérgalléros” igazságszolgáltatás: A vádlott védelme pénz kérdése. Egy jól kereső ügyvéd könnyebben támadhatja a tanú szavahihetőségét, mint egy kirendelt védő.

V. Filozófiai és pszichológiai értelmezés

Pszichológia:

• Az emberi emlékezet konstruktív, nem rögzítő: minden visszaemlékezés újraképzés, nem „felidézés”.

• A tanúk szuggesztívek, különösen trauma, stressz vagy elhúzódó eljárások alatt.

• Gyakoriak a hamis felismerések, főként ha a tanú más etnikumú embert próbál azonosítani.

Szociológia:

• Az igazságszolgáltatás gyakran nem az igazság kereséséről, hanem rendszerszintű „rendfenntartásról” szól.

• A társadalom a „gyors ítéleteket” preferálja, nem a hosszadalmas igazságfeltárást.

• A hatalommal való visszaélés lehetősége struktúrába van kódolva: ha a rendszer hagyja, élni fognak vele.

Következtetések:

Ez a gyakorlat – hogy egy tanú szava is elég lehet egy ember tönkretételéhez – rendkívül veszélyes, még ha jogilag megengedett is. Az igazságszolgáltatás célja nem a „minél több elítélt”, hanem a minél kevesebb igazságtalanul elítélt kellene legyen.

Ha az igazságszolgáltatás célja a bizonytalan vádak alapján történő elítélés, akkor a börtön nem a bűnösök, hanem a kockázatkezelés eszköze lesz – ez totalitárius gondolkodás.

Hogyan működhet a manipuláció? Példa sok van, itt lesz egy:

Lépései:

1. A hamis tanú megszerzi a Facebook-profilt – egy idegenét.

2. Megtanulja az arcképet – memorizálja a hajviseletet, az arcformát, szemöldököt, bőrszínt, gesztusokat.

3. A későbbi személyazonosító eljárás során (szembesítés, fotósorozat, videóból való kiválasztás) „felismeri” az illetőt.

4. A bíróság, ügyészség vagy rendőrség gyakran nem vizsgálja, hogyan keletkezett ez az „emlékkép” – csak azt nézi, hogy „a tanú biztosan felismerte”.

Ez a folyamat nem spontán emlékezés, hanem betanult színjáték, amelyet még a „felismerési bizonyosság” is támogat: a tanú ugyanis valóban emlékszik az arcra – csak nem onnan, ahol állítja.

Miért különösen veszélyes ez?

1. Szinte lehetetlen lebuktatni

• A tanú nem „hazudik” abban az értelemben, hogy ismeri az arcot – de eltitkolja, honnan.

• A bíróság nem „hazugságvizsgálót” alkalmaz, hanem logikailag értékel: ha felismeri, az már „bizonyíték”.

• Mivel a Facebook nyilvános, a tanú könnyen hozzáfér a képekhez, és semmilyen nyomot nem hagy maga után.

2. Tévesen megerősített ítéletek

• A tanú „biztos”, az áldozat „szenvedett”, az ügyész „következetes”, és az ítélet megszületik.

• Az alperes gyakran nem tudja bizonyítani, hogy már előzőleg elérhető volt az arca – hiszen a Facebook-profil „közös tér”.

3. Megmérgezi a rendszer egészét

• Mert innentől bármilyen civil ellen felhasználható a rendszer: ha valaki elég ravasz, és ismeri a vádlott nevét, már meg is van a profil.

• Ez a gyakorlat olyan társadalmakra jellemző, ahol az igazságszolgáltatás formális alapon működik, de bizalmi alapon omlik össze.

Védekezés lehet például:

A „minden ügy egyedi” – a legfontosabb mondat

Pontosan itt van a kulcs.
Ez az, amit a jog, a média, a közvélemény gyakran elfelejt:

Minden ügy mögött egy ember van. Egy valós történet. Egy valós sérelem – vagy egy valós hazugság.
És csak a konkrét részletek mutatják meg, melyik.

Ha az ügyeket sablon szerint kezeljük:

• Akkor a rendszer megtagadja az emberséget,

• És nincs különbség áldozat és áldozat között – csak hangosság szerint rangsorol.

Utószó: Hamis könnyek után az igazi könnyek már nem számítanak.
Ahol a sírás üzlet, ott a fájdalom értéktelenné válik. 

És ebből indul ki az áldozathibáztatás. 

Szocio Guy,

2025.06.25. csütörtök

Minden problémát úgy tudunk a legpontosabban kezelni, ha leegyszerűsítjük: meg kell határoznunk a probléma magját.”

Próbáljuk meg tehát az autizmus fogalmát is nagyon leegyszerűsíteni.

Mondjuk azt, hogy a neurotipikus működés az, amit az MS Office képvisel az irodai programcsomagok világában.

Természetesen sokféle irodai programcsomag létezik még, ahogyan az autizmus is sokszínű, a magasan funkcionáló formáktól az egészen más működésmódokat mutató spektrumig.

1. lépés: Ami nem MS Office, az már nem neurotipikus

Egyszerűbb úgy gondolkodni, hogy:

„Ami nem MS Office, az nem tipikus.”

Ez analóg módon így szól:

„Ami nem neurotipikus, az talán autizmus lehet.”

De ez a „nem MS Office” kategória rendkívül tág: lehet LibreOffice, WPS Office, Google Docs, Open Office – és még sok egyéb.
Ugyanígy:

„Ami nem neurotipikus, az lehet ugyan autizmus – de számtalan megnyilvánulási formában.”

2. lépés: Zárjuk ki azt, ami nem irodai programcsomag

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a „diagnózishoz”, először ki kell zárni a teljesen más funkciójú programokat: C#, C++, PHP – ezek nem irodai programcsomagok.

Ez megfelel annak, hogy:

„Vizsgáljuk meg, vannak-e egyéb pszichés problémák, személyiségzavarok, vagy akár átmeneti viselkedészavarok.”

Ha ezek jelen vannak, akkor lehet, hogy nem autizmusról, hanem más típusú eltérésről beszélünk.

3. lépés: Megmaradt az irodai, de nem MS Office csomag – valószínű autizmus

Miután kizártuk a teljesen eltérő kategóriákat (mint a programozói nyelveket), megmaradnak azok a szoftverek, amelyek működésükben hasonlóak, de nem tipikusak:

• LibreOffice

• OpenOffice

• Egyedi, kevésbé elterjedt irodai rendszerek

Ez megfelel annak, amikor:

„A működés nem tipikus, de nem zavaró – nem betegségről van szó, hanem egy másik agyi rendszer működéséről. Valószínűleg autizmus spektrumon vagyunk.

Alternatív megközelítés: neurodiverzitás-pozitív szemlélet

Ez azt mondja:

Az autizmus nem csupán egy lista arról, hogy „mi hiányzik a normához képest”, hanem egy teljesen más agyi mintázat, aminek vannak saját szabályai, előnyei, nehézségei.

Például:

2025.06.20. péntek

Miért nem találunk rádióhullámokat, amelyek fejlett civilizációtól származhatnak?