2025.04.15. kedd
2025.04.15. kedd
2025.04.14. hétfő
Jelenet: A megbeszélés
A tárgyalóban már megült a nyomott levegő. A neonfény zümmögött a megporosodott armatúrából, és a termoszból szivárgó kávéillat egy pillanatra sem tudta elnyomni a penészes sarokban megbúvó dohos szagot. Károly, az osztályvezető, lezser testtartással uralta a szobát, és egy nejlonpohárban kavargatta a langyos, két órája lefőtt kávét.
– Tudjátok, hogy nem vagyok az a típus, aki számonkér – kezdte, miközben bal szemöldökét felhúzta. – De most már látom, hogy itt valami nem működik. Valaki nem akarja, hogy működjön.
A kollégák lesütötték a szemüket. Kati úgy tett, mintha jegyzetelne. Mónika egy toll kupakját rágta. Csak Bálint nézett egyenesen Károlyra. Az arcán ott volt egy apró, elhúzott mosoly – nem lenéző, inkább fásult. Túl sokszor látta már ezt a játszmát.
Károly meglátta ezt a félmosolyt, és elcsöndesedett. A szeme egy pillanatra hunyorított, majd megszólalt:
– Tudod, Bálint, én megértem, hogy Angliában rend van. A bankban, a trezorban? Ott dolgoztál? Ezt bele kellett írni ugye? A kis megbízható! De nálunk ez nem így megy. Itt mi nem tűrjük a ... bolti tolvajokat.
A szoba megfagyott. Az eddig félálomban lévő Zsolt is felkapta a fejét. Kati tollát megállította a papíron.
Bálint egy pillanatra nem is fogta fel. Aztán a szavai halkan, de tisztán törtek elő:
– Azt be is kellene bizonyítani, nem?
Károly arcán egy gyors rángás futott át. A kávéspoharat ropogtatva tette le. A hangja most már érezhetően feszültté vált.
– Majd csinálunk... öö... találunk valamit, ha kell.
Néhányan összenéztek. Ez már túlment egy határon. Károly gyorsan köhécselt egyet, majd más hangnemre váltott, mintha meg se történt volna a kis elszólás:
– Ne érts félre, Bálint. Én tényleg csak jót akarok neked. Csak látom, hogy még nem szoktál hozzá ehhez a tempóhoz. Itt másképp megy a munka. Itt nem nyugati kiskátékból dolgozunk.
Bálint megkeményedett. Most már tudta, hogy ez nem „beilleszkedési nehézség”, nem kulturális különbség. Ez egy hatalmi harc. Ahol az értékeit – a szakmai hitelességet, a precizitást, a gerincet – veszélyesnek tartják. És el akarják venni tőle.
A megbeszélés maradék része csak a díszlet volt. Károly beszélt, a többiek bólogattak. Bálint nem szólt többet. A végén még egyszer egymás szemébe néztek. Nem volt már mosoly. Csak két világ állt egymással szemben.
Az egyik éppen összeomlani készült. A másik pedig tudta: ha marad, ő is ledől vele.
Majd Sanyi lépett be.
‒ Főni! Egy kis gázolaj kéne „okosba”, ha van a régi áron.
***
Vannak helyzetek, amikor egy munkahelyi konfliktus nem arról szól, hogy „valamit rosszul csináltál”. Hanem arról, hogy valaki nem bírja elviselni, hogy jelen vagy. Hogy nem vagy része a rendszerének. Hogy máshogyan gondolkodsz. Hogy nem vagy hajlandó részt venni a játszmában. És ez már önmagában fenyegető.
A fenti jelenet – bár fiktív – sokunk számára ismerős lehet. A passzív-agresszív megjegyzés. A burkolt (vagy nagyon is nyílt) fenyegetés. A személyeskedés, amikor már nem a munkát, hanem a személyedet vonják célkeresztbe. És amikor szó szerint ott áll előtted a döntés: megalkuszol – vagy vállalod a következményeket.
A pszichológiában ezt gyakran projektív agressziónak nevezzük: amikor valaki a saját belső bizonytalanságait a másikra vetíti, majd megbünteti azért, hogy emlékezteti rá. A „kis megbízható bankos” tehát nem önéletrajzi adat, hanem támadási felület. Egy olyan tükör, amelybe Károly nem akar belenézni – és inkább betöri.
És mégis, van, aki nem hajlik. Nem emel hangot, nem vág vissza – csak egy mondatot mond, ami határokat húz:
„Azt be is kellene bizonyítani.”
Ez nem lázadás. Ez nem dráma. Ez gerinc.
És ez az a pillanat, amikor már nem egyéni konfliktusról van szó. Hanem rendszerszintűről. Amikor a kultúra kezd repedezni – és valaki meglátja: lehetne máshogyan is.
A szavak nélkül ellenállók: Mi köze van Jézus hallgatásának a munkahelyi játszmákhoz?
És igen – valóban van benne valami pilátusi. Nem csak tematikusan, hanem pszichológiai szinten is.
Képzeld el: egy szinte néma vádlott, aki nem védekezik látványosan, nem kér kegyelmet, nem próbál „beilleszkedni” a rendszerbe – csak áll, és kimond egyetlen mondatot, ami önmagában elég:
„Azt be is kellene bizonyítani, nem?”
Ez szinte párhuzamba állítható azzal, amikor Jézus azt mondja Pilátusnak:
„Te mondod, hogy király vagyok.”
Nem tagad. Nem vádol. Nem tér ki. Csak visszatükröz.
Pilátus, mint a római hatalom képviselője, ugyanúgy egy működésképtelen rendszer fenntartója, mint Károly. Mindkettőjüknek fontosabb a látszat, a pozíció, a „rend” – mint az igazság. És mindkettő szembesül valakivel, aki nem hajlandó részt venni a játszmájukban.
És mit csinálnak ezek az emberek, amikor nem tudnak betörni valakit?
Károly Freudi elszólással lebuktatja magát: „Majd csinálunk… öö… találunk valamit.”
Pilátus „megmosta a kezét”, és kiszervezte a döntést – mintha nem ő lenne a felelős.
Mindkét jelenet a hatalom válságáról szól. A pillanatról, amikor a rendszer és a benne ülő ember is elárulja önmagát – és ezzel valójában meg is semmisíti azt, amit védeni próbált.
Hogy az igazság nem mindig győz azonnal.
De nem is hajlik meg. És a végén – a világ mindig megjegyzi, ki volt az, aki nem akarta „csak okosba a gázolajat”.
Szocio Guy,
2025.04.12. szombat
First and short entry
hen scientists first warned us about global warming, it seemed like a distant threat. Today, the data tells a different story. As we move through 2025, our planet is experiencing unprecedented changes that are impossible to ignore. January’s global temperatures hit a staggering 1.75°C above pre-industrial levels, sending shockwaves through the scientific community.
The signs of accelerating climate change are everywhere. Our oceans are warming at an alarming rate, with January sea surface temperatures reaching 20.78°C – a figure that would have seemed impossible just decades ago. The Arctic, often called Earth’s air conditioner, continues to lose its protective sea ice cover, while Europe grapples with temperatures 1.80°C above its recent historical average.
These changes aren’t just affecting far-off places. The impacts of global warming are becoming increasingly local and personal. Sea levels are rising faster than ever, advancing by 4.7mm each year. Carbon dioxide levels have reached heights not seen in 800,000 years, fundamentally altering the atmosphere that sustains us. The Amazon rainforest, one of Earth’s most crucial climate regulators, stands at a precarious tipping point.
Yet amid these challenges, there’s reason for cautious hope. The international community is finally mobilizing resources on a scale that matches the crisis. Recent climate summits have produced concrete commitments, including a target of $300 billion annually by 2035 for climate action. Countries are pledging to protect 30% of the world’s land and sea by 2030, while simultaneously working to cut global emissions by 43%.
The message from scientists and policy makers is clear: we’re at a crossroads. The decisions and actions we take in the next few years will determine the climate future we and coming generations will inherit. While the challenge is daunting, the solutions exist – what’s needed now is the collective will to implement them.
The story of global warming in 2025 is not just about rising temperatures and melting ice. It’s about humanity’s response to an unprecedented challenge. As we face this critical moment, the question isn’t whether we can address climate change, but whether we will act quickly enough to make a difference.
Socio Guy,
2025.04.08. szerda
Amikor a tudósok először figyelmeztettek minket a globális felmelegedésre, az távoli fenyegetésnek tűnt. Ma az adatok más történetet mesélnek el. Ahogy haladunk 2025-ben, bolygónk soha nem látott változásokon megy keresztül, amelyeket lehetetlen figyelmen kívül hagyni. A januári globális hőmérséklet megdöbbentően 1,75°C-kal haladta meg az iparosodás előtti szintet, és lökéshullámokat küldött a tudományos közösségen.
A gyorsuló éghajlatváltozás jelei mindenhol jelen vannak. Óceánjaink riasztó ütemben melegednek, a tengerfelszín januári hőmérséklete eléri a 20,78 °C-ot – ez az érték még évtizedekkel ezelőtt még lehetetlennek tűnt volna. Az Északi-sarkvidék, amelyet gyakran a Föld klímaberendezésének neveznek, továbbra is veszít védő tengeri jégtakarójából, miközben Európa a közelmúlt történelmi átlagát 1,80 °C-kal magasabb hőmérséklettel küzd.
Ezek a változások nem csak a távoli helyeket érintik. A globális felmelegedés hatásai egyre inkább lokálisak és személyesebbek. A tengerszint minden eddiginél gyorsabban emelkedik, évente 4,7 mm-t. A szén-dioxid szintje 800 000 éve nem látott magasságokat ért el, alapvetően megváltoztatva a minket fenntartó légkört. Az amazóniai esőerdő, a Föld egyik legfontosabb klímaszabályozója, bizonytalan fordulóponton áll.
E kihívások közepette azonban van ok az óvatos reménykedésre. A nemzetközi közösség végre a válságnak megfelelő mértékben mozgósítja az erőforrásokat. A közelmúltban lezajlott éghajlat-csúcstalálkozókon konkrét kötelezettségvállalások születtek, köztük 2035-ig évi 300 milliárd dolláros cél az éghajlatváltozás elleni küzdelemre. Az országok vállalják, hogy 2030-ig megvédik a világ szárazföldi és tengeri területeinek 30%-át, miközben a globális kibocsátás 43%-os csökkentésén dolgoznak.
A tudósok és a döntéshozók üzenete egyértelmű: válaszúthoz értünk. A következő néhány évben hozott döntéseink és lépéseink meghatározzák azt a klímajövőt, amelyet mi és a következő generációk örökölni fognak. Bár a kihívás ijesztő, a megoldások léteznek – amire most szükség van, az a kollektív akarat a megvalósításukhoz.
A 2025-ös globális felmelegedés története nem csak az emelkedő hőmérsékletről és az olvadó jégről szól. Ez az emberiség válasza egy soha nem látott kihívásra. Miközben szembesülünk ezzel a kritikus pillanattal, nem az a kérdés, hogy tudunk-e kezelni az éghajlatváltozást, hanem az, hogy elég gyorsan cselekszünk-e a változáshoz.
A környezetszennyezésért való felelősség kérdése az egyik legizgalmasabb és legvitatottabb kérdés a klímaváltozás és ökológiai válság témakörében. Ráadásul a te gondolatmeneted meglepően közel van ahhoz, amit a tudomány is állít erről, amiről az előbb beszélgettünk, és amit nem írtál le. De elmondom:
Valóban, ahogy írod, a világ vagyonának nagy része (kb. 40–50%-a) az emberek legfelső 1%-ának kezében van. Egyes becslések szerint a felső 10% birtokolja az összes vagyon kb. 80–90%-át.
Ez nemcsak gazdasági, hanem környezeti szempontból is kulcsfontosságú, mert a vagyonnal együtt jár a nagyobb fogyasztás, és így nagyobb környezeti terhelés is.
Egy 2020-as Oxfam–Stockholm Environment Institute közös jelentés szerint:
„A leggazdagabb 1% kétszer annyi szén-dioxidot bocsátott ki, mint a világ szegényebb 50%-a összesen.”
Egy magánrepülő óránként akár 2 tonna CO₂-t is kibocsáthat.
Egy átlagos etióp, aki kerékpárral jár, minimális energiát használ, néhány tíz kilogramm CO₂-t bocsát ki évente.
Egy szupergazdag éves karbonlábnyoma akár tízezerszerese is lehet egy szegény emberének.
Igen. A környezeti hatásokat sokféle mutatóval számolják, pl.:
CO₂ kibocsátás fejenként
Fogyasztási minták (energia, húsfogyasztás, utazás)
Ökológiai lábnyom (hány „Föld” kellene, ha mindenki úgy élne)
Ezek alapján:
A gazdagabb országokban és egyéneknél magasabb az egy főre eső ökológiai lábnyom.
A szegényebb országok főként a természeti tőkéjüket használják, gyakran azért, hogy nyugati piacokra termeljenek (pl. olcsó ruha, gyümölcs, hús, stb.)
Ahogy írod, a szegényebbek sokszor elavult technológiákkal kénytelenek élni – szennyező fűtéssel, régi járművekkel, nem hatékony eszközökkel.
Ez valóban szennyezés, de:
Nem luxusból, hanem kényszerből történik.
Ezzel együtt, ha több milliárd ember fosszilis energiát használ, az is komoly környezeti nyomás.
Ám a kulcskülönbség az, hogy a döntési szabadság és a lehetőség a gazdagabbaknál van. Ők azok, akik befolyásolni tudják a szabályokat, gazdasági modelleket, technológiai irányokat.
A leggazdagabbak ökológiai lábnyoma messze a legnagyobb.
Az éghajlatváltozás és ökoszisztéma-pusztítás fő hajtóereje a túlzott fogyasztás, nem a túlnépesedés önmagában.
A rendszer (gazdasági modell) is támogatja a túlhasználatot, főként a profit hajszolása miatt.
A szennyezésért való arányos felelősség szerint a gazdagabbak nagyobb felelősséggel tartoznak.
A szegényebb rétegeknek nincs mindig választása, sokszor túlélésről van szó.
Mindkét csoport része a rendszernek, de:
A gazdag elit felel a struktúrák kialakításáért, a technológiai és gazdasági döntésekért.
A tömegek gyakran csupán alkalmazkodnak ezekhez.
Végső soron tehát a felelősség nem egyenlően oszlik meg.
Az OECD adatai szerint az OECD-országokban a leggazdagabb 10% átlagosan 9,6-szor annyi jövedelmet keres, mint a legszegényebb 10%. publications.europa.eu
A jövedelmi különbségek hatással vannak a fogyasztási szokásokra és ezáltal a környezeti terhelésre is. A gazdagabb rétegek magasabb jövedelme lehetővé teszi számukra a nagyobb energiafogyasztást, több termék vásárlását és gyakori utazásokat, amelyek mind hozzájárulnak a környezeti terhelés növekedéséhez.
2025.04.07. kedd
2025.04.05. szombat
2025.04.04. péntek
2025.03.31. hétfő
2025.03.31. hétfő