2025.04.14. hétfő
Jelenet: A megbeszélés
A tárgyalóban már megült a nyomott levegő. A neonfény zümmögött a megporosodott armatúrából, és a termoszból szivárgó kávéillat egy pillanatra sem tudta elnyomni a penészes sarokban megbúvó dohos szagot. Károly, az osztályvezető, lezser testtartással uralta a szobát, és egy nejlonpohárban kavargatta a langyos, két órája lefőtt kávét.
– Tudjátok, hogy nem vagyok az a típus, aki számonkér – kezdte, miközben bal szemöldökét felhúzta. – De most már látom, hogy itt valami nem működik. Valaki nem akarja, hogy működjön.
A kollégák lesütötték a szemüket. Kati úgy tett, mintha jegyzetelne. Mónika egy toll kupakját rágta. Csak Bálint nézett egyenesen Károlyra. Az arcán ott volt egy apró, elhúzott mosoly – nem lenéző, inkább fásult. Túl sokszor látta már ezt a játszmát.
Károly meglátta ezt a félmosolyt, és elcsöndesedett. A szeme egy pillanatra hunyorított, majd megszólalt:
– Tudod, Bálint, én megértem, hogy Angliában rend van. A bankban, a trezorban? Ott dolgoztál? Ezt bele kellett írni ugye? A kis megbízható! De nálunk ez nem így megy. Itt mi nem tűrjük a ... bolti tolvajokat.
A szoba megfagyott. Az eddig félálomban lévő Zsolt is felkapta a fejét. Kati tollát megállította a papíron.
Bálint egy pillanatra nem is fogta fel. Aztán a szavai halkan, de tisztán törtek elő:
– Azt be is kellene bizonyítani, nem?
Károly arcán egy gyors rángás futott át. A kávéspoharat ropogtatva tette le. A hangja most már érezhetően feszültté vált.
– Majd csinálunk... öö... találunk valamit, ha kell.
Néhányan összenéztek. Ez már túlment egy határon. Károly gyorsan köhécselt egyet, majd más hangnemre váltott, mintha meg se történt volna a kis elszólás:
– Ne érts félre, Bálint. Én tényleg csak jót akarok neked. Csak látom, hogy még nem szoktál hozzá ehhez a tempóhoz. Itt másképp megy a munka. Itt nem nyugati kiskátékból dolgozunk.
Bálint megkeményedett. Most már tudta, hogy ez nem „beilleszkedési nehézség”, nem kulturális különbség. Ez egy hatalmi harc. Ahol az értékeit – a szakmai hitelességet, a precizitást, a gerincet – veszélyesnek tartják. És el akarják venni tőle.
A megbeszélés maradék része csak a díszlet volt. Károly beszélt, a többiek bólogattak. Bálint nem szólt többet. A végén még egyszer egymás szemébe néztek. Nem volt már mosoly. Csak két világ állt egymással szemben.
Az egyik éppen összeomlani készült. A másik pedig tudta: ha marad, ő is ledől vele.
Majd Sanyi lépett be.
‒ Főni! Egy kis gázolaj kéne „okosba”, ha van a régi áron.
***
Vannak helyzetek, amikor egy munkahelyi konfliktus nem arról szól, hogy „valamit rosszul csináltál”. Hanem arról, hogy valaki nem bírja elviselni, hogy jelen vagy. Hogy nem vagy része a rendszerének. Hogy máshogyan gondolkodsz. Hogy nem vagy hajlandó részt venni a játszmában. És ez már önmagában fenyegető.
A fenti jelenet – bár fiktív – sokunk számára ismerős lehet. A passzív-agresszív megjegyzés. A burkolt (vagy nagyon is nyílt) fenyegetés. A személyeskedés, amikor már nem a munkát, hanem a személyedet vonják célkeresztbe. És amikor szó szerint ott áll előtted a döntés: megalkuszol – vagy vállalod a következményeket.
A pszichológiában ezt gyakran projektív agressziónak nevezzük: amikor valaki a saját belső bizonytalanságait a másikra vetíti, majd megbünteti azért, hogy emlékezteti rá. A „kis megbízható bankos” tehát nem önéletrajzi adat, hanem támadási felület. Egy olyan tükör, amelybe Károly nem akar belenézni – és inkább betöri.
És mégis, van, aki nem hajlik. Nem emel hangot, nem vág vissza – csak egy mondatot mond, ami határokat húz:
„Azt be is kellene bizonyítani.”
Ez nem lázadás. Ez nem dráma. Ez gerinc.
És ez az a pillanat, amikor már nem egyéni konfliktusról van szó. Hanem rendszerszintűről. Amikor a kultúra kezd repedezni – és valaki meglátja: lehetne máshogyan is.
A szavak nélkül ellenállók: Mi köze van Jézus hallgatásának a munkahelyi játszmákhoz?
És igen – valóban van benne valami pilátusi. Nem csak tematikusan, hanem pszichológiai szinten is.
Képzeld el: egy szinte néma vádlott, aki nem védekezik látványosan, nem kér kegyelmet, nem próbál „beilleszkedni” a rendszerbe – csak áll, és kimond egyetlen mondatot, ami önmagában elég:
„Azt be is kellene bizonyítani, nem?”
Ez szinte párhuzamba állítható azzal, amikor Jézus azt mondja Pilátusnak:
„Te mondod, hogy király vagyok.”
Nem tagad. Nem vádol. Nem tér ki. Csak visszatükröz.
Pilátus és Károly – két rendszer emberei
Pilátus, mint a római hatalom képviselője, ugyanúgy egy működésképtelen rendszer fenntartója, mint Károly. Mindkettőjüknek fontosabb a látszat, a pozíció, a „rend” – mint az igazság. És mindkettő szembesül valakivel, aki nem hajlandó részt venni a játszmájukban.
És mit csinálnak ezek az emberek, amikor nem tudnak betörni valakit?
-
Károly Freudi elszólással lebuktatja magát: „Majd csinálunk… öö… találunk valamit.”
-
Pilátus „megmosta a kezét”, és kiszervezte a döntést – mintha nem ő lenne a felelős.
Mindkét jelenet a hatalom válságáról szól. A pillanatról, amikor a rendszer és a benne ülő ember is elárulja önmagát – és ezzel valójában meg is semmisíti azt, amit védeni próbált.
És ott a mélyebb üzenet is:
Hogy az igazság nem mindig győz azonnal.
De nem is hajlik meg. És a végén – a világ mindig megjegyzi, ki volt az, aki nem akarta „csak okosba a gázolajat”.
Szocio Guy,